Új sorozatunkban elmúlt korokba teszünk utazásokat, hogy a történelem kezdeteitől egészen a 2000-es évekig egy-egy ikonikus női szexszimbólum alakján keresztül megvizsgáljuk: mi számított az adott időszakban kívánatosnak és szépségideálnak.

Őskori szexszimbólumról beszélni persze kissé nagyzoló megfogalmazás, hiszen nem tudhatjuk pontosan, hogy a több tízezer évvel ezelőtt élt elődeink mit is gondoltak a női szépségről, meg persze túlságosan szétaprózottan is éltek ahhoz, hogy kialakuljon valamiféle általános ideál.

Őskori barlangrajz, Szahara sivatagForrás: AFP

De ha arról nem is bírunk információval, hogy ki számított a legjobb csajnak barlangszerte az őskorban, azért sejtéseink lehetnek a külsejéről. Hiszen már ekkoriban is létezett művészet, a művészet tárgya pedig legtöbbször a szépség, a vágyott személy, a tökéletesnek gondolt ideál. Amit tehát a barlangok falára festettek és kőből kifaragtak eleink, annak nagy valószínűséggel arra nézve is információértéke van, hogy mit tartottak szépnek és kívánatosnak.

A Willendorfi Vénusz egy mindössze 11 cm magas szobrocska, amit 1908-ban talált meg Szombathy József magyar régész az alsó-ausztriai Willendorf közelében - innen a neve. Mészkőből készült, amit a közelmúltban alaposabb, modern műszerekkel és technikai eljárásokkal végzett vizsgálatoknak is alávetetettek, így kiderült, hogy maga a kőzet némileg északabbról, a mai Csehország területéről, Brno közeléből származik. Így valószínűleg a szobor maga ott keletkezett, de a jégkorszakban gyakori szokás szerint a Willendorfi Vénuszt faragó és birtokló népcsoport vándorolt évente kétszer, egy téli és egy nyári szálláshely között a Duna-völgyhöz igazodva. Mertogy a jelenleg a Bécsi Természettudományi Múzeumban megtekinthető szobrocska nagyon-nagyon régi: a becslések szerint valahol 22 és 24 ezer(!) év közé tehető az életkora.

A Willendorfi VénuszForrás: Wikipédia/MatthiasKabel

A Vénusz elnevezést persze csak a későbbi korok ragasztották rá, hiszen a szerelem római istennője ekkoriban még ismeretlen fogalom volt, de ugyanakkor pontosan kifejezi azt, hogy a maga idejében milyen funkciót tölthetett be ez a szobor.

A női szépséget, akár egy női istennőt ünnepeltek vele, erősen kapcsolódva a szexualitáshoz és a termékenységhez.

Hisz a szobornak rendkívül hangsúlyosak a nemi jellegei: hatalmas mellekkel bír, látványosan kidolgozottak a szeméremajkai, sőt a gömbölyű hasa és feneke is a nőies idomokat állítja előtérbe. A rajta talált nyomokból az is biztosra vehető, hogy vörösre volt festve, amely színt szintén a szexualitással és a szerelemmel kapcsolja össze az emberiség a kezdetek óta.

Arról viszont nem szolgál információval, hogy milyen arcvonások számíthattak akkoriban a legszebbnek, hiszen nincs kifaragva ezen a részen. Ez és a túlságosan kicsi kezei és lábai is arra utalnak, hogy nem egy konkrét személyről mintázták a lehető legélethűbben, hanem inkább valamiféle ideált próbáltak megjeleníteni, az általuk legfontosabbnak, legkívánatosabbnak tartott jegyek kihangsúlyozásával.

Két fő kérdést szoktak feltenni a szoborral először szembesülő nézők. Az egyik, hogy mi az ott a fején? Nos, ezt máig sem tudjuk biztosan: egyes elméletek szerint valamiféle fejfedő, mások szerint fonott hajkorona. A másik fő kérdés pedig az szokott lenni, hogy tényleg ennyire kövér volt akkoriban a szépségideál? Mai szemmel nézve valóban erősen teltkarcsú ez a Vénusz, de közben formás és arányos is, arról pedig ne feledkezzünk meg, hogy milyen körülmények között éltek akkoriban az emberek. A jóltápláltság egy jégkorszakban egyenlő volt a túléléssel, az pedig nem számíthatott túl sok jövőre, aki lapos hasat és combok közötti rést szeretett volna magának...

Forrás: Wikipédia/MatthiasKabel

A túltápláltságból esetleg következő keringési problémák kialakulására egyszerűen nem volt idő, mert akkoriban meghaltak az emberek addigra, mire ez előjöhetett volna. A vadászó-gyűjtögető, természeti életmód mellett pedig a húsosság a jómódot is jelentette, így pláne menőnek számíthatott. Hogy ez mennyire így van, azt jól mutatja, hogy a modern korban megmaradt néhány nomád népcsoport körében is megfigyelhetőek hasonló testalkatok, aminek még külön neve is van: steatopygia, azaz zsírfarúság. Nem egy szép elnevezés, de mint láthattuk, voltak idők, amikor ez számított a szexszimbólumnak.