"Ölelnélek, de én csak így tudok" - Üvöltötte és megfeszült

De mikor fogunk felugrani?

Tettem fel magamnak a kérdést, amikor a fedélzetre léptem. Nem hittem volna, hogy negyed kilenckor majd későknek számítunk, de így történt. Ha nyolc, akkor nyolc a kezdés, így a ruhatároslány mosolyára várva már hallottam Lovasi átható orgánumát. Az átható szinonimája még az erős, az intenzív, a mélyenszántó, a mély és az átütő. Nos, ezek mind jellemzőek arra a hangra. Pisi, mosdó, rúzs, és éreztem, hogy mozdul alattam a hajó. Az emberek mégiscsak felugranak, gondoltam, és megsürgettem a csajokat. Szakadt az eső, így vízesek voltunk, de kíváncsiak, és mint mindig, szerelmesek.

Aztán felugrottunk

Bort vettünk az íze kedvéért, majd olyan közel mentünk, amennyire csak pofátlanságunk engedte. Tolongás közben felöltött egy négy évvel ezelőtti ZP-s koncertélmény, ahol András fekete ingben zenélt. Azóta szomjazzuk, hogy újra megtegye, de úgy tűnik, csak olyan fellépéseket fogunk ki, amelyeken kékesfehéresszürkében lép színpadra. Így esett ez most is.

Ahogy az egy tökéletesen felépített lemezbemutatótól elvárható, mesterien vegyítették a teljesen újakat a jól ismert dalokkal. Így ha az ing nem is, az ismerős dallamok hamar előcsalogatták a hőn áhított Kiscsillag-érzést. Álltak a férfiak, mi pedig oly sok idő után végre ismét felugrottunk.

Andás megfeszül és lecsap

Az egykori Kispál-fanok, és a jelenlegi Kiscsillag rajongó nők tudván tudják, hogy van az a pillanat, mikor Lovasi befeszül. Noha, nem idegességében teszi ezt, hanem saját maga generált extázisában, amikor nagyon-nagyon megél egy momentumot. Akkor megáll a mikrofonja előtt, ráhajol, és úgy énekel, hogy mindössze a keze pendül a gitáron, és csak a szája jár. Nem mozdul, csak kiabálja, hogy: "Jönnek a nyugdíjas bácsik, a fogatlan ország, a megszomorítottak. Szerencsére senki nem aláz meg senkit, mert a tömegek de nyugodtak 2084-ben, mint addig minden évben Ákos után tűzijáték..." Aztán újra felenged, hátrasétál Ábelhez és a dobokhoz, pörög-forog, majd a refrénnél lecsap. Az első sorral pacsizik az Ollé, ollé alatt, amiből mi szomorúan ugyan, de kimaradunk. Egyrészt mert csurom fröccs a kezünk az ugrálás közben kilötykolődött bortól, másrészt pedig azért, mert a tízedik sorig még Lovasi Andásé sem ér el.

Nem akarunk hazamenni

Az otthoni Szeles-felkészülés közben azt éreztem, hogy bizony A kis óceán a legjobb szám. Hogy ez lesz a kedvencem a lemezről. Aztán élőben is megtapasztaltam ugyanezt az érzést. "Akkor régen egy jelmezbálon én óceán voltam, és vizes lett mindenki, aki ott állt" kezdődik, és minden ember lenyugszik kicsit. A hajó sem dobál már, feszülten figyelünk. Jobbra-balra mozgunk, kiisszuk az utolsó csappet a poharunkból. De nem megyünk el másikért, ez ugyanis az a perc, amire egész este várunk. Két verszak mindössze, viszont a leglaikusabb, zeneéhes, de ahhoz egyáltalán nem értő tollforgató számára mennyei benne minden sor, szó. És nem, ezúttal nem maradt el a szeretet kiterjesztése. De nem ám!

Visszataps és a Van-e szándék jelzi, hogy hamarosan itt a vég, majd a rajongók, kiket szándékosan nem a tömeg szóval illetek, mert az hömpölyög és tapos, kiköt a Petőfi hídnál. Jó szelünk volt, így az eső sem zavar, és dúdoljuk, hogy: "van egy tánc, azt a táncot nem látta soha senki, látod? Egyedül csak te csinálod nekem."