Élet az X-Faktor előtt: Ki mit tud? és Táncdalfesztivál

Öltönyös urak, ondolált hajú nők, élő zene, minimális színpadi díszlet, a kulturális élet nagyjai a zsűriben. A magyar tehetségkutató műsorok kezdetekor még nem nevettünk azokon, akiknek nem kellett volna beneveznie, de az okostelefon és az internet sem volt szerves hozzátartozója a közvetítéseknek. A művészeknek nem állt rendelkezésére hatalmas színpadkép, a kezdetekkor pedig még tánckar sem, saját magukra, felkészítőikre és tehetségükre voltak utalva. Olyanok voltak, mint egy csodás kiállítás műalkotásai. Nem volt szükségük semmilyen extra körítésre vagy túlzó sallangra. Elég volt egy kis hangosítás, világítás, és máris ragyoghattak. A Ki mit tud? és a Táncdalfesztivál színpadáról olyan tehetségek kerültek a magyar színházakba, koncerttermekbe, mint Kern András, Kovács Kati, Koncz Zsuzsa, Gálvölgyi János vagy Korda György.

Az X-Faktor 2010-ben érkezett meg Magyarországra, sikere azóta töretlen. Ennek kapcsán megnéztük, milyenek voltak az első tehetségkutató műsorok hazánkban.

A Ki mit tud? első adását 1962-ben vetítették, a Táncdalfesztivált pedig 1966-ban. Előbbit kulturális tehetségkutatóként aposztrofálták, míg utóbbi kifejezetten a könnyűzenére specializálódott. Így sejthető, hogy a Ki mit tud? színpadán nemcsak zenészek tűntek fel, hanem vers, próza, tánc, később animáció, videoklip, humor, paródia, extrém, egyéb kategóriákban is nevezhettek a vállalkozó szelleműek. Az utolsó évadot 1996-ban vetítették. A Táncdalfesztivál történetében különböző korszakokat különíthetünk el, mindent összevetve azonban az utolsó adást 1994-ben sugároztak.

Egyes adások alatt akár 88 százalékos nézettséget is mértek. De miért izgatták fel annyira a magyar nézőket a tehetségkutatók? Egy kicsit becsempészte az otthonokba a demokráciát, hiszen a szakmai zsűri mellett a nézőknek is lehetősége nyílt beleszólni a műsor alakulásába, egyes alkalmakkor jelezhették, ki az, akit szívesen látnának a színpadon legközelebb is.

De hogyan történt mindez az okostelefonok és az internet előtt? Még az is ritka volt, hogy valaki házában, lakásában vezetékes telefon legyen. Talán sorban álltak a telefonfülkéknél? Levelet küldtek? Egyik sem.

A „villanykapcsolós szavazás" lázba hozta az országot. Kedvenc jelöltjüknél kellett felkapcsolni a villanyokat, üzembe helyezni az elektromos készülékeket. Azt hirdették ki továbbjutóként, akinél a leginkább kilengett a mérő mutatója. Ilyenkor tehát a család apraja nagyja rátapadt a villanykapcsolókra, hogy minél nagyobb esélyt adjanak annak, akit a műsorban akartak látni.

A versenyzők sorsáról egyébként a szigorú szakmai zsűri döntött, akik között olyanok ültek a Ki mit tud? esetében, mint Rábai Miklós táncművész, Major Tamás Kossuth-díjas színész vagy épp Szinetár Miklós Kossuth- és Jászai-díjas színész.

Amikor 1967-ben Zalatnay Sarolta a Táncdalfesztivál színpadára lépett a Nem várok holnapig című számmal – melyet Fülöp Kálmán és Majláth Júlia szerzett számára – nemcsak hangjával borzolta a kedélyeket, hanem ruhájával és frizurájával is. Édesanyám szerint sokaknak maradandó pillanat maradt, amikor az Omega együttes elkezdett játszani, Cini a színpadra lépett akkoriban szemérmetlenül rövidnek számító, ujjatlan miniruhájában, rövid, frufrus frizurájával. „Mindenki olyan akart lenni" – nevetett anyukám.

Számos felejthetetlen pillanat akadt még a műsorok történetében. Egy egész színházterem hangosan hahotázott Kern András és Pintér Gábor paródiáján, akik nem voltak restek saját magukat és a zsűrit is pellengére állítani.

Kovács Kati pedig ezer nő szívéből szólt, amikor szúrós tekintettel a színpadra lépett, majd a hatalmas zenekarral a háta mögött elkezdte énekelni: „Elringattad a szívemet minden jóval. Csupa vágyteli színes szóval [...]Nem, nem, nem. Soha nem, nem, nem. Én nem leszek soha sem a játékszered". Gyulai Gaál János és Hajnal István dalát úgy adta elő, hogy annak népszerűsége azóta is töretlen, szerelmi bánatban szenvedők vagy épp nagyon szerelmes nők ezrei hallgatják, és ugyanolyan elszántságot éreznek, mint Kovács Kati a Táncdalfesztiválon.

A mai show-műsorok már megkövetelik az elképzelhetetlennek hitt technikai megoldásokat, a sokszor látványos sminket, a pazar ruhakölteményeket, a szenzációt és a túlzásokat. Az első tehetségkutatók is egyre inkább igyekeztek megfelelni a modern elvárásoknak, ám eleinte a díszlet még szinte teljesen csupasz volt.

A Ki mit tud? díszlettervezői azonban egy kis poént is csempésztek az színpadképbe. A háttérben ugyanis egy vonat képe rajzolódott ki, ahova a továbbjutott játékosok beültek, és az ablakokon keresztül kémlelték a zsűrit, a közönséget. Jöttek az újabb és újabb tehetségek, a vonat megtelt, az ítészeknek azonban még mindig voltak kiadó helyei a következő fordulóba. Ilyenkor volt, aki kikerült a vonat utasai közül, és akadt, aki a helyére ülhetett.

A régmúlt tehetségkutatók videói még ma is rendkívül nézettek az internetes videómegosztókon. Amellett, hogy rajongunk az újabb és újabb csillagokért, akik szinte a semmiből megjelennek a képernyőn, nem felejtjük el azokat sem, akik megalapozták Magyarországon ezt a műfajt. A fiatalok látókörébe is időről időre belekerülnek a régi slágerek. Hallgatják az utcán sétálva, újdonságként mutogatják egymásnak az iskolai szünetekben. Ilyenkor rájövünk: tényleg időtlenek.