Aprócska karácsonyfadísz, egy templomot formál... Valaha hófehér volt és csillogó, ma már inkább szürke, kopottas – de a legszebb ékességek egyike a fenyőfámon évek, évtizedek óta. Még a nagyszüleim vették, valamikor a háború után. A markomban elfér – miközben majd hetven év karácsonyainak hangulatát őrzi. Édesanyám nekem ajándékozta pár éve, és én gondosan becsomagolva őrizgetem, hogy aztán szenteste óvatosan a „fő helyre" akasszam.
Ha a falai beszélni tudnának... Vajon mit mesélnének?

Talán elárulnák, hogyan sürgött-forgott nagymamám az ötvenes-hatvanas években, és próbált ünnepet teremteni az ínségben. Milyenek voltak azok a karácsonyok, amikor én még nem éltem, sőt kósza gondolat sem voltam senki fejében...

Megsúghatná, miként találta annak a „csokiszaláminak" a receptjét (így hívták, bár nem volt más, csak egy egyszerű kekszrolád...), amit évtizedek óta képtelen vagyok újrateremteni, pedig anno hozzátartozott az ünnephez. Mióta internet létezik, rendre levadászom a különböző fortélyokat, de az az íz soha, de soha nem köszön vissza... Pedig keresem, kutatom, próbálkozom.

Szily NóraForrás: Fotó: Polyák Attila/Origo

Aztán rám tör a felismerés, hogy talán az a csipet szeretet hiányzik mindig, amit a saját szívéből tett bele. Azt keresem – de nincs már, hisz ő sincs már...

Igen, nekem az ünnep mindig előhívja a múltat. És azoknak az emlékét, akiket már csak a lelkemben őrizhetek. Érdekes lenne lepörgetni egy filmet, a generációink karácsonyainak képeiből. Mit hozunk magunkkal a családi tradíciókból? Miközben egyre modernebb díszek, játékok, kütyük, tárgyak kerülnek a fára és a fa alá, és a gyorsuló időben rendre le is cseréljük őket – vagyis sok kötődésünk nincs is hozzájuk - én egyre többet bambulászom apró, patinás emlékeken. Talán kapaszkodót adnak, biztonságot, bizonyosságot – a valaha volt remények erejét és hitét.

Hiszen akkor is ez a pici templomdísz csillant meg a fán, amikor még szombathelyi kislányként a Jézuskát és az angyalokat vártam. És egy mesebeli életről álmodoztam...

Azóta felnőttem. Sőt a gyerekeim is. Ma már én vagyok karácsonykor a „bázis", nálam gyűlünk össze. És talán az én süteményem íze az, ami hozzátartozik az ünnephez, amit a fiaim nem felednek majd. Miközben persze bízom abban, hogy még sok-sok éven át fogok karácsony előtt éjszakánként a konyhában bíbelődni - azért elhatároztam, hogy pontosan leírom kézzel a receptet, hogy negyven-ötven év múlva elkészíthető legyen. Bár titkon azt is remélem, hogy egyszer ők is felsóhajtanak. „Ez nem olyan... valahogy hiányzik belőle valami. Az a csipet szeretet – ami a lényeg..."

És az aprócska, templomot formázó dísz még mindig megcsillan majd a fán...