Radnay Csilla magával ragadó kisugárzású, különleges tehetségű színésznő, korosztályának egyik legjobbja. A Nemzeti után most a székesfehérvári színházban és nemsokára az Orlai Produkció Hair című darabjában varázsolja el a közönséget. Színházról, önismeretről és többek közt határfeszegetésről beszélgettünk vele.

Jó ideje követem a pályáját, azóta, hogy Alföldi Róbert Nemzeti Színházában már egészen fiatalon elvarázsolta a közönséget. Radnay Csilla, óriási sikerei ellenére, hihetetlen alázattal és realitással beszél szakmájáról. Van a lényében valami, ami a tehetsége mellett lenyűgözi az embert, valami, ami miatt már most sejteni lehet: nagy művész van születőben.

Radnay CsillaForrás: Orlai Produkció

Még be sem töltötted a harmincat, de többek közt egy Junior Prima Díj és számtalan nagy volumenű szerep van mögötted. A veled készült interjúkban mégis az a legszembetűnőbb, mennyire helyén kezeled a sikert. Mi segít a földön maradni?

Nem az a legfontosabb az életemben, hogy színésznő vagyok. Nem ez az egyetlen definíciója a személyemnek. Szeretem a hétköznapi tevékenységeket, és azon vagyok, hogy a próbák és az előadások mellett megteremtsem ezekre a kellő időt. A hatalmas hajtás, ami nem csak a színház világában uralkodik, becsapós, sok esetben megfosztja az embert attól, hogy észrevegye az igazán fontos pillanatokat az életben. Éppen ezért próbálom tudatosan lelassítani, visszacsendesíteni magam.

Mivel teremted meg ezt a belső csendet?

Sokat zongorázom, az szinte azonnal kikapcsol és másfél éve tanulok csellózni, ami egy fantasztikus precíziós munka, segít relaxálni. Évek óta gyakorlom az ashtanga jógát, és próbálom a gyakorlásaim nyugalmát és koncentrációját az egyéb tevékenységeimbe is átültetni. Nem könnyű, mert a körülmények más tempót diktálnak, de én így érzem jól magam.

És, ami a szakmát illeti, a vele kapcsolatos asszociációk hogyan változtak benned az évek során?

Az egész kapott egy sokkal tudatosabb aspektust. Nagyon korán kerültem be a főiskolára és azt követően meglehetősen sima volt az utam szakmailag, ami ugyanakkor nem azt jelenti, hogy nem dolgoztam meg keményen a sikerekért, vagy adott esetben a kudarcokért is. Egyik munka hozta a másikat, olyan sok jó szerepet játszhattam el, ami engem is meglep, ha visszatekintek. Azt érzem, már eddig is

nagy ajándékot kaptam ezen a pályán.

De mivel úgy gondolom, az életnek így is úgy is, mennie kell tovább, ha egyszer valamilyen okból kifolyólag nem lenne rám szükség, akkor sem esnék kétségbe.

Most azonban elhalmoznak a jobbnál jobb szerepekkel: a társulatodban, Székesfehérváron többek közt A félkegyelmű Nasztaszja Filippovnáját alakítod, ami azért is nagy kihívás, mert tőled szokatlan módon, a darab egyik jelenetében meztelen vagy. Mennyire érezted magad kiszolgáltatottan?

Színésznőként más a viszonyom a testemhez, és míg a magánéletben ezer és ezer dolgot tudnék felsorolni, amit nem szeretek magamon, a színpadon ezek elveszítik jelentőségüket. Attól ugyanis, hogy a meztelenség a színházban történik, a test is része lesz a történetnek, és csupán egy lesz a sok közül. Ilyenkor nem számít, hogy göcsörtös a lábujjam vagy hogy csontos a mellkasom.

Nekem egyébként egészen más problémám volt a meztelenséggel, mégpedig az, hogy olcsó színészi eszköznek tartom, de a kollégáim – és leginkább a nőket kérdeztem – meggyőztek, hogy így hangsúlyosabbá válik a jelenet.

Mi az, amit nem vállalnál be egy szerep kedvéért sem?

Meztelenséget nem vállalnék be bármiben.

 Fontos, hogy kik vannak mellettem a színpadon, mert ettől függ, hogy mennyit engedhetek át magamból. Egyébként szeretek olyanok társaságában lenni mind a szakmában, mind a magánéletben, akiktől tanulni lehet, akik mellett fejlődhetek. Sosem szabad azt gondolni, hogy a tanulás befejeződött. És ez nem csak spirituális gondolat, a szó szoros értelmében vett tanulást is fontosnak tartom, legyen szó nyelvekről, vagy a hangszerekről.

Forrás: Orlai Produkció

Ezek a tevékenységek most háttérbe szorulnak, hiszen éppen a Hair bemutatójára készültök a Mohácsi testvérek rendezésében. Összeállt már a darab?

A célegyenesben vagyunk, már látjuk a fényt az alagút végén. Nagy rajongója vagyok a Mohácsi testvérek színházának. A Hair is egy elég erőteljesen átdolgozott anyag, ami az eredeti Broadway-előadás alapján készül, és nagyban különbözik a sokak által ismert filmtől. Jánosék (Mohácsi János rendező – a szerk.) egy nagyon erős történetet írtak meg. Minden, ami a klasszikus musicalben jó, az benne van, emellett szívfacsaró, olykor abszurdba hajló jelentekben beszélünk háborúról, szerelemről, a hatalom természetéről.

A Hair-ben nagyon erősen jelen van a szabadságvágy – ennek hatalmas aktualitása van napjainkban is. Mennyire fontos, hogy egy-egy munkádban jelenlegi társadalmi kérdéseket pedzegess?

Rendkívül hangsúlyos szempont a munkáim során a jó alapanyag,

 és örülök, hogy egy ilyen zenés, kvázi szórakoztató darab keretein belül is a maguk súlyán szólalnak meg fontos kérdések.

Lényeges, hogy olyan kérdésekkel foglalkozzak a munkámon belül, amelyek egyébként magánemberként is érdekelnek. Ez ugyanakkor nem feltétlenül jelenti, hogy folyamatos önmarcangolásra törekszem. Ugyanúgy örülök egy jó vígjátéknak is.

Említetted egy korábbi interjúban, hogy egy-egy karakter önálló életre kel benned és a maga hangján, hol magasabb, hol mélyebb tónusban szól belőled ki. A Hair-beli karakterednek már megszületett a saját hangja?

Itt még keresi magát a figura, mert Jánosék munka metódusának az is része, hogy folyamatosan íródik, készül a darab, amibe mindenki beleteszi a saját mondatait, gondolatait. Ebből kifolyólag még nem látom, milyen is lesz a figura végleges íve.

A Mohácsi testvérek is leginkább annak a fajta színházcsinálásnak a hívei, amely társadalom-, ízlés- és gondolatformáló erővel bír. Te hogy vagy ezzel?

A Nemzetiben annak idején a Mohácsi testvérekkel csináltuk Az egyszer élünk című darabot és ott például már a próbafolyamat során éreztük, hogy húsbavágó kérdésekről kezdünk el beszélni először egymással, majd a közönséggel a darabon keresztül. Most hasonlót érzünk a Hair-nél.

Nagyon fontosnak tartom, hogy

ne csak egy személyes karrierért, vagy pályáért csináljam ezt a szakmát,

 hanem azért, hogy valamilyen – remélhetőleg – pozitív hatással legyek a nézőkre, hogy elindítsam őket egy úton, vagy adott esetben épp megállítsam, és gondolkodásra késztessem őket. De azért azt is fenntartom, hogy a színháznak egyfajta Aspirin-funkcióval is rendelkeznie kell. Beveszi az ember az „adagját" és 3 órán keresztül nem fáj a feje. Ugyanakkor a szórakoztató színházat sem szabad rossz ízléssel, igénytelenül csinálni. Fontos, hogy milyen gondolatok sorakoznak egy társaság vagy produkció mögött.