Ezért jön ki minden felnőtt sírva a moziból, miután megnézte az új Lilo és Stitch-et – Kritika

A Disney már évek óta sorra hozza a klasszikus rajzfilmek élőszereplős változatait, amik kisebb-nagyobb sikert aratnak. Az új Lilo és Stitch– A csillagkutya azonban úgy tűnik, hogy nagyon beletrafált, a kritikusok is az eddigi legjobb élőszereplős Disney feldolgozások közé sorolják. Most megnéztük a mesét, hogy megfejtsük, mit is tud pontosan az új Lilo és Stitch, és miért jön ki a moziból sírva minden felnőtt, miután megnézte.

Gyermekkori traumákat mozgósít Lilo és Stitch története

Fel sem merült kérdésként a családban, hogy amint megjelenik az új Lilo és Stitch, elmegyünk rá a moziba, pedig egyikünk sem gyerek már. Tűkön ülve vártuk az ismerős hawaii zene felcsendülését a puha bársonyszékekbe süppedve, mintha újra gyerekek lennénk, pedig aki kívülről nézett minket, az két huszonévest, két harminc pluszost és egy 50 pluszost látott, 3D szemüvegben. 

A színészek válogatása kiválóan sikerült, Lilot egy kerekarcú, gyönyörű, hawaii őslakos színésznő, Maia Kealoha játssza, aki nagyon élővé és szerethetővé teszi a dacos kislány karakterét. Már az elején összefacsarodik a szívünk, ahogy Lilot kiközösítik a társai, majd a Hula táncelőadás közben keresi a szemével Nanit, aki megígérte, hogy eljön megnézni őt. Minden kislánynak ott vannak a szülei, csak Nani széke üres. Itt már érezzük a filmet nézve, hogy mélyebb vizekre fogunk evezni, mint a rajzfilmben, ami hamar be is igazolódik, miután megismerjük Nanit (Sydney Elizebeth Agudong), aki egyszerre próbál helytállni a munkahelyén és Lilo gyámjaként is, miközben még ő maga is nagyon fiatal. 

Itt még csak a mese elejénél járunk, de már is triggerelte a bennünk élő gyermeket és annak taumáit: akinek túl korán kellett felnőnie, szülősítve lett, elhanyagolták, sosem voltak ott a szülei megnézni az előadását, vagy épp kiközösítették és gúnyolták a társai. 

Stitch-csel együtt találunk rá újra a családunkra a mesét nézve

És akkor megérkezik Stitch, a kék, koalára emlékeztető illegális genetikai kísérleti lény, akit az „626-os kísérletként” ismernek, és akit Lilo örökbe fogad. A CGI csillagkutya pedig tényleg kiválóan hozza a rajzfilmes Stitch-et, a mozdulatai, a tekintete, de még a hangja is ugyanaz. A mese halad a szokásos medrében, Stitch ördögien rossz kutya, mindent tönkretesz, 

akivel még véletlenül sem könnyű az élet. A film jól bemutatja, hogy milyen fájdalmas és nehéz, ha elveszítjük a szüleinket, és milyen fontos a tőlük kapott minta és példa, ami egész életünkön át kísér. Nani és Lilo szüleik tanácsai és mottói alapján próbálnak helytállni a világban, melyek közül a legfontosabb az „Ohana".

– hangsúlyozza a mese a történet legnépszerűbb mondatát, ami valahogy még erősebb értelmet nyer az új feldolgozásban, ahol két árvát látunk összekarolkozva, minden nehézségben is összetartva, a világ ellen. Stitch is éppen ezt szereti meg a lányokban és az eredetileg csupán pusztításra létrehozott űrlény képessé válik a szeretetre, a ragaszkodásra és az önfeláldozásra is Lilóért. És ha még mindez nem lenne elég megható, az utolsó jelenetekben, amikor Stitchnek megengedik, hogy a Földön maradjon elhangzik az ikonikus mondat, amitől a szem nem maradhat szárazon.

– mondja Stitch meghatóan, mire minden mozinéző a zsebkendőért nyúl és akaratlanul is a saját családjára gondol. Hiszen senkinek sem tökéletes a családja, talán kicsi és csonka, ahogy Stitch is mondja, de mégis jó, nagyon jó. Mert ők a mi Ohanan-k, amiből nincs még egy. Kilépve a moziból úgy éreztük mi magunk is, mintha terápián ültünk volna, könnyes szemekkel, csendben lépkedtünk az autóhoz, magunkkal víve a mese legnagyobb üzenetét: a családnál nincs fontosabb, legyen az akármilyen, szükségünk van rá.