A bizonyosság iránti vágy és a végtelen kíváncsiság hajtott egy reikiutaztatást végző nő otthonába...

Szinetár Dóri egy különös élményt osztott meg velem az Utazás a lelked körül című műsoromban. Elmesélte, hogy amióta él, erős vonzalmat érez a delfinek iránt. Amikor először látott delfinshow-t, maga sem értette, miért, de végtelenül közel érezte magához ezeket a csodálatos állatokat. Ráadásul, amikor először szállt le a repülőről Spanyolországban, úgy érezte, hazaért.

,,...érezte a tenger sós illatát, és tudta, hogy delfinek veszik körül"Forrás: Thinkstock

Aztán egy alkalommal uszodában volt idehaza. Amint kényelmes hátúszásba kezdett, egyszer csak bekúszott neki egy kép, egy érzet, mintha valahol egy éles emlékkép jelent volna meg a lelki szemei előtt. Azt mondta, érezte a tenger sós illatát, és tudta, hogy delfinek veszik körül, sőt mintha a lábánál tolták volna őt ezek a különleges emlősök. Tudta, hogy imádja ezt a munkát, és tudta, hogy ez valós, még ha csak pár másodpercig tudta is felidézni a lelke ezeket a szívének különösen drága emlékeket. Összeállt hát a kép, mi ez a megmagyarázhatatlan szeretet ezek iránt az állatok és a tenger iránt. Legalábbis ő azt a következtetést vonta le, hogy itt bizony egy korábbi élet emlékfoszlányaiba nyert betekintést.

Dórinak ez egyfajta bizonyosságot és egyben megnyugvást adott: valaminek lennie kell ezen az életen túl, sőt ezt megelőzően is, hiszen ilyet nem hallucinálhat az ember csak úgy, a semmiből. 

Engem is a bizonyosság iránti vágy és a végtelen kíváncsiság hajtott egy reikiutaztatást végző nő otthonába.

,,A bizonyosság iránti vágy és a végtelen kíváncsiság hajtott egy reikiutaztatást végző nő otthonába"Forrás: Thinkstock

Helga kiegyensúlyozottságot és harmóniát sugárzott. Ha volt is bennem pici aggodalom az ismeretlen élménytől, kedvességével elfújta mind, egy szempillantás alatt. Már a vele való beszélgetés is feltöltött, és tele volt tanulságokkal, hát még az utána következő utaztatás élménye! 

Az első kép, ami kirajzolódott előttem, egy sivár, szürke, romos kis falu, a házak összedőlve, sáros agyagföld a lábam alatt, amin szürke katonabakancsban állok. Hirtelen meglátom magam kívülről: 40 körüli férfi, szürkéskék szemekkel, amelyek végtelen fáradtságról és mély szomorúságról árulkodnak. Szinte összeomlok a körvonalazódó történettől: harcoltam a fronton (hogy melyiken, nem is tudom), végre vége, de odahaza, a szülőfalumba visszatérve csak a halál és pusztulás fogad, édesanyám is meghalt. 

Itt, Helga kérésére, visszaugrunk az időben, amikor még kisgyerek lehettem: egyszer csak lenézek a lábamra, és két kis koszos, mezítelen lábat látok. Alattam a selymes, zöld fű, belekapaszkodom a lábujjaimmal. Ugyanaz a falu egészen más képet fest, és megértem az előbbi iszonyatot: egy gyönyörűséges, napsütötte kis falut látok, zöld fű nő mindenfelé, és hegyek magasodtak körös-körül, védelmet adva a településnek. Hoppá, egy érzet kerít hatalmába: valami csínyt követtem el, és ettől nagyon izgatott, de boldog is vagyok! Hirtelen otthon vagyok, és meglátom kendős, szoknyás édesanyámat, aki nagyon elszomorodik, amikor kiderül, mit tettem. Elcsentem egy tojást! Olyan szegények vagyunk, hogy alig van mit ennünk, hát, gondoltam, segítek a mamának. Nemhogy nem örül, végtelen szomorúság sugárzik a lényéből, amiért nem adhat meg nekem mindent. És csalódottság: ilyet tisztességes emberfia nem csinálhat! – és ekkor felismerni vélem a saját édesapámat ebben a boldogtalan szemű asszonyban.

,,Lenézek a lábamra, és két kis koszos, mezítelen lábat látok. Alattam a selymes, zöld fű, belekapaszkodom a lábujjaimmal"Forrás: Thinkstock

Végül Helga azt kéri, ugorjunk a halálom napjára. 

Egy ágyon fekszem, szeretve vagyok, szőke kislány áll az ágyam mellett, érzem a félelmét. Fél, hogy elhagyom. Sajnos igaza van. És ott áll mellettem egy jelenés: egy fiatalasszony. A nőt nem úgy látom, mint egy filmben, hanem sokkal inkább érzékelem: őt és a végtelen nagy, aranyló kisugárzását, amiből süt az erő. Tudom, érzem, hogy ez a nő kifordítaná a Földet a négy sarkából, ha arra lenne szükség: megnyugszom, tudom, hogy a fiatal feleségem (mert ő az) képes lesz gondoskodni a kislányomról és saját magáról.

És ahogy a halálos ágyamon kinyílik a tudatom, megértek egy fontos tanulságot, amit jobb lett volna előbb megérteni, de túlságosan belekeseredtem és belefáradtam a sok-sok harcba, küzdelembe. Már csak menni szeretnék innen. A tanulság így hangzik: a rengeteg fizikai harc ellenére, vagy épp azon keresztül meg kellett volna értenem, hogy AZ ÉLET NEM FOLYAMATOS HARC. Csak akkor, ha így fogjuk fel! De ha szemléletet váltunk, és megpróbáljuk így felfogni: minden, ami földi életünk során történik velünk, csak újabb és újabb lehetőség, hogy kipróbáljuk magunkat. Ez az egész valójában JÁTÉK. Még ha néha úgy is érezzük, hogy ez véresen komoly. De nem kell annak lennie.
Az utaztatásélmény óta megpróbálok úgy élni, mintha minden nehézség egy újabb megoldandó feladat lenne az élet nevű játékban. Még nem mindig sikerül, de legalább próbálkozom – és ez máris több, mint a semmi.