Peller Marann blogbejegyzése Muri Enikő és a halál kapcsán

Peller Mariann

2017.05.24.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Amikor belekezdtem a Muri Enikővel való beszélgetésbe, nem gondoltam volna, hogy egy gyönyörű, életvidám, fiatal lánnyal egy olyan mély, titkos, tabukkal teli témáról fogok hosszabban beszélgetni, mint a halál.

A halál az a természetes és megkerülhetetlen pillanata az életnek, amelyet a legnagyobb misztikum övez, és amelytől a legtöbben félünk. Mert nem tudjuk, mi következik utána, mert nem tudhatjuk, mikor jön el életünk kilépőpontja, és mert nem tudjuk, milyen módon kell majd távoznunk ebből a fizikai világból. Van olyan ember, aki nem fél ettől az élménytől? Bármilyen furcsán hangozzék, ez is csak egy élmény, csakhogy az elejét még a fizikai testünkben érzékeljük, míg a végére átlépünk igazi önvalónkba, és energiaként folytatjuk tovább utazásunkat.

Sok könyv szól a halál utáni élményekről, két fizikai élet közötti időkről, arról, mi történik velünk, miután itthagyjuk földi porhüvelyünket. Ezeknek az olvasmányoknak és a hitemnek hála, nem igazán tartok a haláltól. Azt gondolom, jó lesz odaát is, sőt én úgy hiszem, jobb, könnyebb, pihentetőbb lesz, mert ami itt a földön zajlik, az a legdurvább kiképzőtábor.

Engem a hitem megvéd attól, hogy rettegjek a haláltól.

Inkább azért aggódom (mert mindig találok valamit, amiért aggódhatok...), hogy vajon hogyan viselik majd a távozásomat azok, akik engem szeretnek, és akiket én is úgy szeretek, hogy arra nincs is szó. Akiknek én vagyok a támasz, bizonyos helyzetekben. Hogyan viseli majd a férjem, akit nehezen nevezhetünk hívőnek, inkább tipikus kétkedő férfinak mondanám...?

Azt hiszem, itt van a kutya elásva! Azok számára fájdalmas, megrázó és sokkoló a halál, akik itt maradnak, és főként, akik úgy hiszik, ennyi volt az egész. És ilyenkor feltesszük magunknak a kérdést, ha tényleg ennyi, mi értelme van az egésznek?

Muri Enikő úgy gondolja, nem csak ennyi az egész, sőt elmondása alapján találkozott is a halállal. Aztán egy különös élmény során, mintha újra megszületett volna, ezért ma úgy éli az életét, hogy ha holnap mennie kellene, akkor ne bánjon semmit. Hányan vagyunk ilyen bátrak? Ti így élitek az életeteket? Én azt hiszem, majdnem. Bár tény, hogy amióta megszülettek a fiaim, az irántuk érzett felelősségtudat háttérbe szorította az önzőségemet, hogy mindenáron nekem legyen jó. Ezért bizonyos dolgok, amikre nagyon vágynék, kimaradnak az életemből... egyelőre. Ezek elsősorban utazós élmények, vágyott úti célok a nagyvilágban. Amikor tervezgetjük a jövőnket, sokszor mondjuk: majd egyszer... Én megpróbálom leküzdeni a halogatás démonát, és a „majd egyszer"-eket szépen, lassan konkretizálni.

Mert „majd egyszer" eljön Joe Black is (ahogy Enikő fogalmazott), és akkor menni kell, ha akarom, ha nem. És nagyon nem mindegy, hogy milyen filmet nézek végig akkor, amikor lepereg előttem életem története. Egy mondás szerint „éld úgy az életed, hogy amikor lepereg előtted életed filmje, ne tudd eldönteni, hogy pornót vagy akciót nézel". Biztos van, akinek ez jelenti azt, hogy élt, de nekem nem. Én sokkal inkább azt szeretném, ha sok-sok megható, szívet melengető, szeretetteljes pillanattal lenne tele, és könnyes nevetéssel, életörömmel, a nehézségeken kacagva való felülkerekedéssel, öleléssel, egymásra ismeréssel, csupa nyálasnak mondott, de annál vágyottabb érzéssel és élethelyzettel! Eddig egész jól állok, de azért ha lehet, még halogatnám a filmnézést úgy 40-50 évig...