Szulák Andrea: "Annyira semmi nem fontos, hogy karmolódjak vagy én karmoljak mást"

2014.09.10. 19:46

Imádok vele gondolatokat cserélni... De nem egyszerű. Cikázik az Operettszínház, a Madách és a József Attila színház között. Tavasszal az Ének iskolájában sürgött-forgott. Lenyűgöző felkéréseket kap, melyek egymásba érnek. De megértem, hogy nem lehet rájuk nemet mondani. Kávézásunk megint egy "találkozó az időviharban" - fogalmazhatnék (félig) tréfásan.

Privát kávézásra kevés lett volna mostanság az esélyem!

Mert annyira sokat dolgoztam, hogy már féltem, az egészségem rovására megy, és ez nem túlvállalás, nem vagyok pénzhajhász, őrült workaholic, hanem úgy csúsztam az egyik feladatból a másikba, hogy levegőt sem tudtam venni. Volt egy csomó olyan lehetőségem, amiről úgy gondoltam, hogy nem szabad, nem illik és nem jó elmenni mellette, mert jók és fontosak.

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Nem is tudom, hogy mindeközben mikor jársz fellépni énekesnőként!

Ezt az énemet tudom normális keretek közé szorítani, ebben lehet nemeket mondani. Ugyanakkor meg akárhányszor elmegyek énekelni, akkor olyan energiák jönnek, hogy azt mondom: mit keresek én bárhol, amikor erre születtem? És abban sem könnyítem mneg az életemet, hogy én úgy megyek el - például - augusztus 20-án két helyre is koncertezni, hogy előtte megfőzök a családnak.

Mert?

Mert én egy ilyen barom vagyok. Nehogy már nekik épp azon a szent napon étteremből hozott kaját kelljen enni! Már igyekszem ezen lazítani, de igazán akkor vagyok nyugodt, ha szépen elkészítek mindent, el vannak látva a macskák, a gyerek, az uram - szóval minden rendben van. Ha pedig épp nincs pörgés, és föltett lábbal nézek ki a fejemből - hirtelen eszembe jut, hogy meg kéne tápozni a virágokat. És szépen fölkecmergek a kanapéról...

Mikor csináltál igazán "semmit"?

Képzeld, augusztusban nyaraltunk egy "gyorsat" Olaszországban, amikor egy hét után végre azt éreztem, hogy most már tényleg pihenek. Kellett annyi idő, hogy leülepedjek, úgyhogy volt három nap igazi nyugalmam. Ezzel most legalább októberig elleszek.

Idejövet épp a Bánk bánt vettem meg a kamasz fiamnak, mint kötelező olvasmányt. Veled szinte egyidős vagyok, de te épp a cuki kislányos iskolaszereknél tartasz. Anyaként más szakaszban vagyunk. Rózsaszín radír - megvan?

Ó, hát nem rózsaszín, hanem fekete, mert a kishölgy már nem babás! Épp Star Wars-őrületet élünk, amit nem nagyon tudok hova tenni, nyilván a barátai miatt van. De nálunk még van esti mesélés is, amit igyekszem megoldani. A megélt pillanatainknak nem a mennyiségét, hanem a minőségét tartom a legfontosabbnak. A sulikezdés napján próba után rohantam érte, és elmentünk csajnapot tartani. Megvettünk még egy-két apróságot, kettesben kávéztunk, mint a hölgyek, ő kért magának egy koffeinmentes kapucsínót…Nagyon jókat tudunk röhögni, párnacsatázni, szóval minden körülmények között - ha megfeszülök is, de - megteremtem az egyensúlyt. A vele eltöltött idő olyan mértékben feltölt, hogy utána el tudnék szaladni bármeddig.

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Még mindig rá tudsz csodálkozni?

Hogyne, és ez így is marad örökre, nem? Gyakorlatilag a klónom. Nagyon örülök, hogy minden sejtjében rám hasonlít, de közben mégis sokkal kevésbé sebezhető. Vagányabb, mint én. Hisz családban nő fel, és az apját is látom benne. Bringázik, görkorizik, rollerezik. Anyámnak nem volt pénze bringára, nekem nem nagyon voltak fiú barátaim. Rozina sokkal könnyebben tud kapcsolatot teremteni, és igénylik is a társaságát.

Jobban felvértezett, min te?

Talán igen. Az anyám nagyon sebzett nő volt. És dacára annak, hogy mindent megtett azért, hogy én boldog, magabiztos és sikeres felnőtt legyek, nyilvánvaló, hogy a hétköznapjainkba beszüremlett egy csomó olyan dolog, ami engem is szorongással töltött el mélyen a tudat alatt. Ezért szoktam viccesen azt mondani, hogy "a zord külső azért érző szívet takar". Én fölépítettem egy rendes pajzsrendszert. Szerintem Rozinának erre nem lesz szüksége.

Még ma is a pajzsok védenek, vagy már azok nélkül is erős vagy?

Szerintem ugyanolyan hiperszenzitív vagyok most is. Egy rossz szóval az egész napomat haza lehet vágni. Épp mostanában volt egy hülye konfliktusom az egyik munkám kapcsán, ami nagyon rányomta a napomra a bélyegét.

Mit kezdtél vele?

Szerencsére voltak, akik végighallgattak és megsimogatták a lelkem. Utána mentem a gyerekért az iskolába és magam mögött hagytam a dolgot, aztán a gyerek olyat töltött rajtam, hogy hét órakor már megint sürgölődtem, tettem-vettem otthon, és kiléptem az apátiából. Már nem gyűjtögetem, nem őrizgetem.

Megakadt a szemem egy idézeten, amit a közösségi oldaladra kitettél Meryl Streeptől: "Már nincs többé türelmem bizonyos dolgokhoz. Nem azért, mert arrogáns lettem, hanem egyszerűen azért, mert elérkezett az a pont az életemben, amikor nem akarok többé időt vesztegetni arra, ami nem tetszik, vagy fájdalmat okoz. Nincs türelmem ahhoz, hogy eltűrjem a cinizmust, vagy a túlzó és állandó kritizálást. Kiveszett belőlem annak az akarata, hogy arra kérjem azokat, akik nem szeretnek engem, hogy szeressenek, és hogy mosolyogjanak, akik nem akarnak mosolyogni rám. Nem akarok eltölteni egyetlen percet sem ezentúl azokkal, akik hazudnak, vagy befolyásolni akarnak..."

Pont jókor jött egyébként. Ez is egyfajta önvédelem. Nem is önvédelem, inkább "énvédelem", tudod? Többes számban beszélek, mert szerintem ugyanígy vagy te is. És Meryl Streep is. Ő nagyban, mi kicsiben. Annyi mindenben voltunk már kedvesek, aranyosak, megbízhatóak, türelmesek. Ott lapul egy fontos szó: türelem. Nagyon sokszor hagytam, hogy cipővel ugráljanak a fejemen. Úgy gondoltam, hogy a sikereknek, az elismertségnek ez az ára. De van egy pont, amikor azt mondod, hogy oké, voltam sikeres, az is vagyok, de már elkopott a türelemszőnyeg, itt már ne törölje meg senki a lábát. Lehet arrébb haladni! Amikor a gyerekem megszületett, akkor jött a paradigmaváltás. Áthelyeződtek a prioritások. Az a türelemfaktor, amit eddig a külvilág elvárt tőlem, azt a gyerekem érdemli meg a leginkább. Én már beosztom. Lehet, hogy ettől tűnik az életem harmonikusnak és kiegyensúlyozottnak.

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Beosztunk, vigyázunk, igyekszünk okosan élni, de közben egyre több fontos embertől búcsúzunk. Sorra történnek a tragédiák. Én Bajor Imi temetésén megint elakadtam... Ahogy anno Albert Györgyién.

Ebben az évben is több barátom ment el. Valószínű, hogy beleértünk abba az életszakaszba, amikor - legyünk őszinték - kevesebb van előre, mint hátra.

Hogyan búcsúzol tőlük? Én nem tudok...

Én úgy temetek, hogy nem temetek. Úgy engedem el, hogy nem engedem el. Egyszerűen nem vagyok hajlandó arról a hülyeségről tudomást venni, hogy többet nem találkozunk. Most nem találkozunk, de majd fogunk. Rengeteg megdumálnivalónk van. Történetesen nekem az Imivel is van miről beszélnem. Az anyámnak is egy csomó mindent el kéne mesélnem. Nem mintha nem látná, vagy nem tudná, mi történik velem. Alapvetően hívő ember vagyok, és teremtettem magamnak egy saját különálló világot, egy kis mennyországot, ahova azok az emberek tartoznak, akikkel még közlendőm van. Amikor szomorú vagyok, vagy fáj valami, akkor bánt, hogy nem tudom megbeszélni... Ez a "felnőttnek lenni" dolog nagyon nehéz.

Felnőtté váltunk, válunk - mert muszáj. Sokszor csikorog a lelkünk. De szerinted alapjainkban változunk?

Egyszer valaki azt mondta, hogy az a jó, ha valaki az élete során változik. Én azt gondolom, hogy nem. Alakulni alakulhat, formálódhat, színesedhet vagy szürkülhet, de szerintem az a jó, ha istenigazából az alapoktól nem tér el.

És szerinted te nem tértél el?

Remélem! Nyilván formálódtam, vadultam és szelídültem, butultam és okosodtam vagy fordítva, de az alapok maradtak. Nem felejtettem el, honnan jöttem, ki vagyok, persze azt sem, hogy merre megyek még! Azt kívántam húsz évvel ezelőtt, amit most élek. Az összes nehézségével, szemétségével, gyönyörűségével egyetemben. Olyan mértékben vagyok az egésszel rendben! Az áldozati részével is, Nóra... A magányosan átsírt éjszakáimat, a veszteségnek megélt drámáimat, az elmulasztott lehetőségeket - mindent így szerettem volna. Egyetlen ráncomat nem sajnálom, egyetlen plusz kilómat nem bánom.

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Ha rendben van az, ami eddig volt, akkor ez garancia a holnapra is? Nem kell berezelni?

Azt gondolom, hogy akinek gyereke van, az - ha akar, ha nem - tart a holnaptól. Ez van. Régen megfogalmaztam már magamnak, hogy a számonkérhetőség az, ami megnyugtat. Ha szembesítesz önmagammal, ha szembesítesz a hibáimmal, az erényeimmel, és azt tudom mondani, hogy nem tudok vitatkozni veled - nekem az megnyugtató.

Van olyan hibád egyébként, ami miatt sokáig dühöngtél, de ma már elfogadod, hogy ez vagy te?

Engem a munkám okán nap mint nap szembesítenek a hibáimmal. Ezért amennyire csak bírok, muszáj úgy élnem, hogy ne legyen sok olyan felület, amit felróhatnak. Talán ezért is alakult ki bennem egyfajta maximalizmus. De ez nem merevség, nem görcsösség.

Fegyelmezettség?

Igen, inkább fegyelmezettség. Minden körülmények között jók a szándékaim. Annyira dolgozom azon, hogy még az írmagját is kiirtsam a lelkemből a gonosz, a rossz, az ártó, a negatív, az irigy gondolatoknak.

De mi van, ha közeledik bármelyik ebből? Hisz van olyan. Időnként ránk tör.

Óhatatlanul jön, de nem engedek teret neki. Nagyon hamar felismertem, hogy egy rosszért ötöt kapsz cserébe. Nem engedem meg. Annyira semmi nem fontos, hogy megint karmolódjak, vagy én karmoljak mást. Én már inkább odébb állok. Nem védekezem. Föladom, szevasztok, itt se voltam.

Nincs idő rá - ahogy Meryl Streep mondja?

Már nincs. A jóra kell, hogy idő legyen. Muszáj! Voltak olyanok, akik hibámul rótták fel, hogy az én pedigrémen nincs még egy paca sem. Valaki úgy fogalmazott, hogy legalább egyszer lett volna a múltamban egy elgázolt kutya, vagy egy megpofozott öreg néni az utcán, mert mindig annyira sterilen és pozitív megítélésre méltóan próbálok élni. De ez nem érdekel. Én nem akarok megosztó lenni. Pedig tudom, hogy mostanában az a menő.

Azt mondják, az a megjegyezhető.

Hát, tudod, mit? Akkor én leszek az üdítő kivétel, aki arról felismerhető, hogy pozitív. Vagy legalábbis olyan beállítottságú. Én a pályám során is nagyon vigyáztam arra, hogy senkinek ne lépjek a fejére. A mai napig nagyon bánt, hogy akik nem ismernek igazán, azt feltételezik, hogy "grande dame" vagyok, aki mindenki fölött áll. Nem. A munkámat becsüljék meg, ez nem kérdés, azon felül én ugyanúgy leülök a díszletmunkásokkal dumcsizni a büfében. A színpadon meglehet, hogy díva vagyok, sőt, akarok is az lenni, mert ez a szerepköröm, de nem a büfében, az öltözőben vagy a postán.

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Szerinted a nő örök?

Igen. Például ez is egy furcsa felismerés, és ezen is dolgoznom kell sokszor, hogy az a sok teher, amit önként és boldogan magamra vállalok, időnként kényszerhelyzetbe hoz. A női princípiumaim picikét háttérbe szorulnak. Néha azt érzem, hogy úgy megyek az utcán, mint egy „Tank Aranka” - de már felismerem. A gyógyulás első fázisa, ha rájössz, hogy beteg vagy, igaz? És ilyenkor már megálljt tudok parancsolni magamnak, és ha beledöglök, akkor is felveszem a magas sarkú cipőt, a kisszoknyát, és tudatosan figyelmeztetem magam: halló, én azért a látszat ellenére is egy nő vagyok! Figyelnem kell erre, és figyelek is.

Hogyan vigyázol a saját korszerűségedre, hiszen olyan pályán kell versenyben maradnod, ahol...

Nem hiszem, hogy korszerű akarok lenni. Önmagam akarok lenni. Nem biztos, hogy az jó, ha egy ötven éves nő, jaj, de mennyire "up to date". Jó, ne legyek hülye, tehát tudjam, melyik gombot kell megnyomni a számítógépen, a telefonon, vagy az aktuális kütyün, hogy a világ vérkeringéséből ne essek ki, de nem biztos, hogy ezt nekem kell diktálni. Ezt csinálják a fiatalok. Ez az ő terepük.

És a miénk mi?

Ez, ahogy most beszélgetünk. És ahogy megvannak a feladataink. Hogy én nem akarok ott Júlia lenni, ahol maximum csak dajka lehetek. Nem akarom szánalmassá vagy megosztóvá tenni a saját kis felépítményemet. Jól akarom benne érezni magam. Engedem, hogy az idő bizonyos dolgokban elmenjen mellettem. Nincs ezzel bajom. Azt hiszem, ez természetes dolog. Az a természetellenes, amikor küzdünk ellene, kaparunk, mint malac a jégen. Az agyunkat és a lelkünket nem lehet plasztikáztatni. Ott vannak azok a lenyomatok, amiket összegyűjtöttünk az évtizedek alatt. Azok a mieink. Azok vagyunk mi.

Szulák AndreaSzily Nórainterjúszínésznőénekesnőműsorvezetőnő