A hétvégén már kezünkbe vehetjük könyvét, az Iron Ladyt, ami a 2012-es, hatalmas csalódást jelentő londoni olimpia és a 2013-as barcelonai világbajnokság közötti szakaszát meséli el az életének. Megérthetjük - talán kapaszkodót is kaphatunk ahhoz - miként fordítható meg a sors.

Nyilván újra kellett élned mindent, hogy szavakba tudd önteni. Megfogalmazható a lényeg? Ahhoz képest, hogy abba akartad hagyni, hogyan sikerült a csúcsok csúcsára jutni, illetve úszni?

Egészen más miatt vagyok ma boldog, mint amit akkor képzeltem, hogy mitől is lehetnék. 
Londonban az volt a baj, hogy úgy éreztem - most vagy soha! Hogy nyerni kell, most tudom bebizonyítani, hogy nagy úszó vagyok, itt tudom megalapozni a jövőm. 23 éves voltam - ami úszóként ideális -, már voltam három olimpián, és épp én vezettem a világranglistát. Minden jel arra mutatott, hogy eljött az én időm! De nem... Negyedikként még dobogó sem jutott. Elgondolkoztam: hogyan tovább? Egyáltalán, ki is vagyok én?!

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

...Miért nem voltam méltó arra, hogy megkapjam? Mit csináltam rosszul? Miért nem adta a sors…?

Ezek és még rengeteg más kérdés dübörgött bennem. Akkor nem sok mindenkivel beszéltem erről. Nem akartam nagydobra verni, hogy min mentem keresztül. 20 éve úsztam már. Úgy nőttem fel, hogy olimpiai bajnok leszek, és mivel nem sikerült, felmerült bennem: megérte azt a húsz évet végigcsinálni? Azt persze nem mondanám, hogy megbántam volna, csak eszembe jutott, hogy talán inkább az egyetemi kutatásokban kellett volna részt vennem az edzések helyett, talán többet ért volna, ha a pszichológusi karrieremet építem. A legnagyobb probléma az volt, hogy nem volt B tervem! El sem tudtam képzelni, mi lesz, ha nem lesz olimpiai érmem.

Tehát a legfontosabb, hogy mindig legyen B terv.

Igen. És azt is pontosan tudni kell, hogy mi mennyire fontos. Magyarországon akkor nagy sportoló valaki, ha olimpiai bajnok, ami nagy teher. Négyévente egyszer van olimpia. Egyszer tudod leúszni a versenyszámodat, ami az esetemben 4 és fél perc! Ennyi idő alatt kell megmutatni, hogy mit tudsz. Ha épp akkor nem sikerül, akkor nem tartozhatsz azok közé...

…akik közé vágysz, ahova érdemes, ahova "kell"...

Igen. Épp ezért nehéz időszak következett. Anyukám matektanár, nagyon reálisan gondolkozik, ő is azt mondta, hogy menjek vissza és csináljam meg a mesterképzést. De Shane (Katinka férje, edzője – a szerk.) azt hangsúlyozta: "Ne hagyd ott az úszást, hát mennyi évet beletettél? Negyedik voltál az olimpián, ott vagy a legjobbak között!". Már akkor azt mondta, hogy lehet, ez a negyedik hely a legjobb dolog, ami velem történt!

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Tessék?

Képzelheted! Meg is sértődtem, hogyhogy nem tudja megérteni - ez az életem tragédiája! Nem tudta megmagyarázni, hogy miért gondolta ezt, csak érezte… Majdnem két és fél évvel később már mondhatom, hogy igaza volt. De akkor hallani sem akartam az úszásról! Ősszel jött a világkupasorozat, amire már korábban jelentkeztünk. Nyolc állomásból áll, olyan, mint egy vándorcirkusz. Bár azt hittem, hogy London után hazajövünk, rengeteg médiaszereplés lesz, edzek, aztán elindulok - de hát nem így történt. Ki akarna beszélni egy negyedik helyezettel?! És én nem akartam edzeni. Nem egyszer lementünk az uszodába, átöltöztem, csak álltam a parton, és annyit mondtam - NEM MEGY! Szívem szerint bárhol lettem volna, csak ott nem.

Mikor tudott ez átbillenni? Vagy vissza...

Egyetlen fordulópontot tudok felidézni, amikor lementünk a tornaterembe és megláttam egy bokszzsákot. Elkezdtem püfölni, és kitört belőlem a lefojtott düh. Mindaz, amiről nem beszéltem. Nyomasztott az érzés, mintha sokakat cserben hagytam volna. A szüleimet, nagyszüleimet, ugye, a nagypapám tanított meg úszni… És ők sem tudták, hogyan viselkedjenek velem. Anyukám így is iszonyatosan büszke volt rám, de nem merte mondani, hiszen tudta, hogy én nem ezt akartam.

Mindenki tétova volt.

Pontosan. De nemcsak a családban, hanem az utcán is! „Hát, azért gratulálunk…” – ez volt az a mondat, amikor éreztem, hogy megáll a levegő. És akkor, amikor elkezdtem püfölni a zsákot – ez mind benne volt. Az önsajnálat, az indulat… Shane kitalálta, hogy járjunk bokszolni, és pusztán lazításképpen mentünk le az uszodába. Nem edzeni! Végül is belementem, hogy a világkupát még végigcsináljuk. Arra gondoltam, hogy nyaralásnak is jó lesz, hisz utazunk, és az is eszembe jutott, hogy bár az olimpiával akartam megalapozni az életem, és az nem jött össze - hát akkor úszom azért! A világkupán 1500 dollár járt egy aranyéremért…

"Dolgozni" mentél.

Igen, megpróbáljuk összeszedni, amit Londonban nem sikerült. Másként néztem a sportra. Beneveztünk egy csomó számba, egyik után nyertem a másikat, és azt vettem észre, hogy már várom a következőt. Nem féltem a kudarctól. Ha megvertek – nem baj, jön a másik! És újra iszonyatosan élveztem a kihívásokat. A versenyszellem a személyiségem része. Az is jó volt, hogy Shane-nel csináltuk együtt. Az előző négy évben nagyon egyedül éreztem magam…

Az egyetemen az edződnek egy voltál a sok közül, Shane-nek pedig minden értelemben te voltál az "Egy" - megkérdőjelezhetetlenül.

Amikor nyerek, rögtön az ő tekintetét keresem. Csak mi tudjuk, hogy mennyit dolgoztunk, és hogy ez mit jelent.

Véd- és dacszövetség a szerelmen innen és túl is.

Nagyon sok erőt ad. Valaki azt írta a közösségi oldalon, hogy olyanok vagyunk, mint egy ember, akinek két szíve van…

Ez szép. Vagy két ember, akinek egy szíve van.

Ez még jobb! Igen, egy a cél!

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Nagyon tétes, hogy vajon mennyit bír el egy kapcsolat. Mindig ő van melletted. Ébredésnél, az edzésen, a pihenésnél és a versenyen is. Elképesztő…

Sokan nem is gondolnak bele, hogy valójában ezt mi leginkább ketten csináljuk. Ha ma nem mennék le edzésre, senki nem kérné számon. Egymást toljuk előre. Ő szeretné, ha elismernék, mint edző. Hogy nem csak belőlem tudja kihozni a maximumot. Kidolgozott egy programot, ami másoknál is működhet.

Azt mondtad, a versenyszellem benned van. Honnan ered?

Én már ovi helyett is inkább uszodába jártam. A nagyapám pelenkás koromban levitt babaúszásra, és már akkor mondta, hogy jó a vízfekvésem, és nagy úszó lesz belőlem. Anyáék persze mosolyogtak, hogy persze, a papa kedvence, elfogult velem… De látták, hogy imádom a vizet. A nap végén mindig könyörögtem, hogy na, hadd ugorjak még ötöt! Nagyapa pedig számolt vissza - soha nem felejtem el. Aztán iskolásként korosztályos csúcsokat úsztam, tehát tudható volt, hogy tehetséges vagyok, de 12 évesen ez még nem sokat jelent, hisz ki tudja, mi lesz… Nagyon rossz kamasz voltam. Érdekes, valamiért az edzés szent volt, de utána nem mindig mentem haza. Inkább lógtam a barátaimmal. Baján nőttem fel, bicajjal jártunk mindenfelé, olyan szabadok voltunk!

Mit képzeltél? Mi leszel, ha nagy leszel?

Nem úszni akartam. Tiniként nem ment olyan jól. Egyrészt nem vettem nagyon komolyan, másrészt nővé váltam, ami sportolóként nagyon nehéz. Átalakult a testem, meg is híztam. És közben hadakoztam a világgal. Dél-Afrikában az edzőtáborban nem voltam hajlandó úszószemüveget húzni, mert nem akartam úgy lebarnulni, hogy meglátszik az úszószemüveg. Ilyen tinédzser voltam!

Jaj. A hiú kamasz…

Az úszás a hobbim volt. Napi 4-6 órában ugyan, de mégiscsak hobbi. Arra akartam használni, hogy ösztöndíjat kapjak Amerikában, de ott már nem ezen lesz a hangsúly. Amikor kimentem minden edzésről elkéstem, nem érdekelt az egész. Shane-nek mindene volt az úszás, és bosszantotta, hogy ilyen hozzáállással is milyen jól ment, miközben ő hiába küzdött. "Te annyira jó lehetsz, legalább egy kicsit próbálkozzál az edzésen!” - mondta. Mire én: "Áh, az úszás már nem nekem való!” De ott annyira más volt minden! Baján öten voltunk a csapatban, és senkit nem érdekelt igazán, kint pedig voltunk ötvenen, és mindenkinek megvoltak a céljai. Én voltam az egyetlen, akinek nem. Dave, az edzőm - gondolom - látta, hogy tehetséges vagyok, de nem edzem rendesen, és azt találta ki, hogy ha megúszom egy bizonyos időt, akkor vége az edzésnek. Ötven ember szurkolt és ordított - éreztem, hogy muszáj megcsinálnom. Ezt minden másnap eljátszotta. Így inspirált. Iszonyú sokat köszönhetek neki. Visszahozott az úszósportba, megint elkezdtem imádni, és elhitette velem, hogy világbajnok lehetek, ami nem volt egyszerű 2008 után, amikor még a döntőbe se kerültem az olimpián. Mondjuk az is tény, hogy Baján, abban a pici uszodában el sem tudtam képzelni, hogy meg tudom verni az amerikaiakat. Hát hogyan?! Aztán egy év múlva, 2009-ben világbajnok lettem.

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Váratlanul...

Mindenki meglepődött - én is! Az Amerikában eltöltött négy évben megjött az önbizalmam.

Shane-nel hazahoztátok azt a hozzáállást...

Egyszerűen hangzik, de ő tényleg, őszintén mindenben a pozitívumot keresi. És mer igazán nagyokat álmodni. Ha valaki szerint valami nem fog működni, akkor ő azt mondja, hogy akkor kitaláljuk, hogy hogyan menjen!

És megy is. Nagyon fegyelmezetten élsz? Vagy azért néha "bűnözhetsz"?

Persze, csak megvan, hogy mikor. Napi 8 órát edzek. Például nagyon szeretem a hamburgert. Persze nem szoktam enni, csak talán évente egyszer. Na, a világkupát követő napon megettem hatot!

Mennyit? Jézusom…

Elég is volt egy évre!

Mondd, arra vágytál valaha, hogy gazdag legyél? A munkát élvezed, neked a pénz következmény. De Baján - gondolom - nem a fényűzéshez szoktál.

Én nagyon hálás vagyok azért, ahogy felnőttem. Nutella havonta egyszer volt, és téliszalámi se mindennap. Shane-nek szoktam erről mesélni. Az ő gyerekkora más volt. Jól éltek, hétvégenként étteremben ettek. Mi soha. Anyukám főzött. Ilyen szempontból más világban nőttünk fel. De valahogy mindig tudtam, hogy ezzel nem lesz problémám, valamit mindig ki fogok találni és jól fogok élni.

És miért lettél pszichológus? A londoni olimpia évében diplomáztál.

Mindig szerettem figyelni az embereket. Baján busszal jártunk a bátyámmal suliba, és csak néztem őket, a nevüket is tudtam, a gondjaikat… Aztán az úszásnál már másra is rájöttem. Hogy egy verseny azon múlik, hogy fel tudom-e spannolni magam. Szinte magamon kísérletezgettem.

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Már korán érezted, hogy fejben dől el?

Igen. Szeretnék sportpszichológiával foglalkozni. Sok mindent tudok, és nem csak könyvekből. Hiszen kudarcot és sikert is átéltem bőven.

És ma már 10 kilónyi aranyad van, miközben alig több mint két év telt el, talán 750 nap.

Hát ez az! Abban hiszek, hogy minden, ami megtörténik, annak oka van. Akár jó, akár rossz. És lehet, hogy nem hisszük el, de igenis fordulhat a kocka! Londonban tényleg úgy éreztem, hogy mindennek vége. Meg kellett változtatnom a magamról kialakult képet. Sokan kérdezik, hogy gondolok-e Rióra. Persze - de egészen másképp... Ha ott megint nem jön össze, nem azt fogja bizonyítani, hogy a karrierem jó volt-e vagy sem, megérte-e vagy nem. Mert már megérte! Természetesen akarom a sikert - az egyetlen, ami hiányzik a kollekcióból -, de míg Londonban az volt a tét, hogy most vagy soha, most azt gondolom, hogy akár Tokióban is ott lehetek.

Nem unod még a vizet? Nincs már pikkelyed? Néha biztosan fáj. Mitől és honnan merítesz erőt újra meg újra?

Imádom! Ha elérem a célomat, olyat érzek, amire nem találok szavakat! Lehet, hogy furán hangzik, de amikor Százhalombattán 17-ből 16 számot megnyertem - annyira boldog voltam! Kérdezték, hogyhogy nem vagy fáradt és nem esel össze? Sokkal jobban örülök, mint amennyire fáradt vagyok! Iszonyatosan jó, amikor az ember rájön, hogy milyenfajta munkát és hogyan kell belerakni valamibe, és aztán napról napra érezni a fejlődést. Mindenki attól félt, hogy nem pihenek, hogy töltődnöm kell, hogy ki fogok égni, és ki se fogom húzni Rióig. De hát én életemben nem voltam ennél boldogabb! Nincs szükségem arra, hogy egy hónapig ne ússzak. Ugyan miért, ha én újra és újra menni akarok?

Ha ma már nem igaz, hogy "most vagy soha!", akkor mi lett helyette a mottód?

Lebron James mondata: "Ne félj a kudarctól. Ez az egyetlen út vezet a sikerhez."

/1411/Hossz2014111913286