Nagyon vártam a találkozást. Öt éve beszélgettünk először és eddig utoljára. Alig ad interjút, ezért is fontos volt, hogy pontos legyek. Iszonyú dugókon verekedtem át magam a jelenleg szinte élhetetlen városban, hogy odaérjek a Class FM-be. Nem késtem el, de nem tudtam és nem is akartam titkolni a zaklatottságomat. 

Mit kezdesz magaddal, amikor tehetetlen vagy egy helyzetben, amikor nem rajtad múlik, amikor kiszolgáltatott vagy, amikor majdnem kitör a frász? Mennél, de nem tudsz, akadályoztatva vagy.

Ha tétes a helyzet, akkor persze én is ideges vagyok. De vannak  technikák, amiket ha gyakorolsz, akkor segítenek. Azt az állapotot kell magadban megfogalmazni, ami akkor volt, amikor a rossz érzés még nem volt jelen. Ha tudatosítod –  szertefoszlik. A buddhista tanítóm mondott egy találó hasonlatot: „Olyan ez, mint amikor belopózik a tolvaj, és üres házat talál. Ha rád tör a harag, a féltékenység, félelem, szorongás, vagy  bármi, de nem azonosulsz vele, csak felismered, hogy itt van, akkor nem tud mibe megkapaszkodni, és kimegy belőled. Ha hagyod magad, akkor a rossz érzés nyer.”

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Annyi tanítást hallunk, olvasunk manapság! Dübörög az önsegítő könyvek piaca, közhelyszerűen mondogatjuk a tudatos jelenlét, a „most” fontosságát. Neked mikor és hogyan töltődtek meg ezek a mondatok valódi tartalommal? Tényleg tudod gyakorolni?

Ez nagyon nagy meló, és szinte csak pillanatokra lehet őket alkalmazni. A mai világ szinte csak problémákat kínál – megoldást alig. Gyerekek, család, munka,  megélhetés… Ezeken gyötrődik mindenki. Nekem a gyerek érkezésével jött el, hogy elkezdtem másként látni. Szép lassan rájöttem, hogy miről szól mindaz, amit addig könyvekben olvastam. Mit jelent csak a jelenben lenni, nem aggódni se a múlton, se a jövőn. Hiszen a gyerek tényleg nem csinál mást, csak megtestesíti ezeket a „közhelyeket”. Amikor játszik – csak arra figyel. Ha lelkes – megszűnik minden más. Nem gondolkozik azon, hogy mi volt, vagy mi lesz… Rádöbbentem arra is, hogy ettől a fajta létezéstől mennyire távol kerültünk. Pillanatokra átéljük, amikor együtt játszunk, vagy mesélek neki, de aztán újra és újra betör egy gondolat… Fel kéne ébrednie az ember tudatának, hogy tényleg mindent képes legyen kizárni. Én elkezdtem gyakorolni, figyelni, de rohadt nehéz. Fokozatosan építem le magamban a szorongást, mert nem akarom, hogy azzal teljen az életem. Sok bizonytalansággal küzdöttem  a munkámban, a baráti, a családi kapcsolataimban. Hogy jól csinálom-e? Állandó kérdés…

Vannak ideák, amiket szeretnél elérni például szülőként?

Nincsenek. Ösztönösen csinálom. Nincs olyan, hogy milyen apa szeretnék lenni. Inkább vagyok barát, mint szigorú szülő, ami ugyanakkor további kérdéseket vet fel. Vajon jó-e, ha inkább barátként tekint rám a fiam? Most jó. De tíz év múlva? Lehet, hogy kiderül – szigorúbbnak kellett volna lennem. Sehol nem tanítják, hogyan kell csinálni. Egymáson tapasztaljuk és tanuljuk négyen – a feleségem, a gyerekek meg én. Ilyen típusú kételyek vannak bennem, de például a múlttal kapcsolatosan már egyáltalán nincsenek. Ami volt, amin nem lehet változtatni, azon már nem vagyok hajlandó többet rágódni. Rájöttem, hogy ahhoz rövid az idő. Húzni kell egy vonalat. Az ember hátizsákja annál jobban tele van, hogy még a bűntudatot is cipelje.

És a szakmai hibákon se rágódsz?

Élő adásban gyakran elhangoznak mondatok, amiket másnap nem úgy mondanék, de közben rádiós műsorvezetőként az is a feladatom, hogy mindennap megfogalmazzak valami olyat, ami érzelmeket vált ki, és megosztja a hallgatókat. Nekem ez inkább feladatom, mint a személyiségem része, de az emberek összekeverik, hiszen civilként hallgatják a rádiót. Ma mondok valamit, és jó fejnek tartanak, holnap pedig egy másik mondatomon felháborodnak. Ez a dolgom.

Beütöttem a neved a keresőbe, és elképedtem. Beszélgetés nagyon kevés van veled, viszont cikk, vélemény – rengeteg. Harsány címek és címkék sorjáznak. A fecsegő felszín ellepi a mélységed – már ha van…

Ezt nagyon jól látod. El kellett döntenem, hogy miként reagálok. Két lehetőség van: vagy lépten-nyomon próbálom bebizonyítani, hogy nem olyan vagyok, amilyennek gondolnak, vagy azt mondom, hogy igen, ez a munkám, tudom, hogy ez egy szerep, ezzel működtetek egy rádióműsort, és hallgatottságot generálok. Nem tudom, hogy mi a siker titka, de azt igen, hogy a bukás titka az, ha mindenkinek a kedvében akarunk járni. Nem hiszem, hogy bizonygatnom kellene, hogy van egy másik oldalam. Akik ismernek és szeretnek, azok tudják. Nem is lenne értelme sokfélét kommunikálni magamról, mert abban elvesznék. Én vagyok a Balázs, a nagyszájú, beszólogató, a vezető arc a reggeli műsorban, aki ott ül két rezonőrrel, akikkel egymásra reagálva dobálják a labdákat. Szándékosan nem bántunk senkit. Olyanokat csipkedünk, akik adnak erre felületet. Egyébként is sokkal több a pozitív visszajelzés, mint a negatív. A legnagyobb bizonyíték pedig a hallgatottság – piacvezető műsort csinálunk.

A nemi erőszakon poénkodni például bántó volt. Túlontúl az…

Aki hallotta a megszólalást, tudja, hogy nem poénkodtunk rajta! Abban hibáztunk, hogy nem választottuk szét a témákat. Húzni kellett volna egy határozott vonalat az eset kibeszélése és a gólyatáboros sztorik közé. Elmulasztottuk, és összemosódott a kettő. Hiba volt, és elnézést is kértünk. Levontuk a tanulságokat.

Napi négy órán át kell a figyelmet fenntartanotok. Sokszor táncoltok a kés élén.

Szomorú tapasztalás, hogy milyen mentális állapotban van az ország. Régen sokkal bátrabban lehetett rádiózni. Mára odáig jutottunk, hogy egy reggeli rádióműsornak is gőzkiengedő szerepe lett! Sajnos az emberekben annyi felgyülemlett stressz, indulat, harag van, hogy ha valami olyat hall, ami kicsit is nem tetszik neki, rajtunk vezeti le az indulatait! Olyan, mintha az emberek elfelejtettek volna röhögni. Ami pár éve még vicc lehetett, az ma indulatokat szül. Értékes ország ez, értékes emberekkel, sajnálom, hogy ilyen állapotok vannak most itthon, de bármilyen szörnyű ez, nekünk figyelembe kell vennünk a közönség igényét és hangulatát. Sokkal több komoly témához nyúlunk, mint korábban. Nyilván ahogy az ember öregszik, már nem is akar állandóan csak nevetni, ami egyébként sem könnyű. Hajnalonként négy órát megtölteni tartalommal komoly fizikai meló is. Mindig úgy kell beülnünk, hogy ez a MA reggel, és csak ez létezik. Kint kell hagynunk a magánéletünket, miközben mégis be kell építeni. Folyamatos ez a kettősség, de az  elsődleges célunk továbbra is a szórakoztatás. Ha túl sok komoly dologhoz nyúlnánk, akkor a műsor veszítene a hallgatottságából, és ezt tudomásul kell venni.

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Meddig csinálod? Adtál magadnak határidőt? Nem dátumszerűen – inkább a motiváció szintjén. Hisz lassan húsz éve vagy a szakmában.

Amíg tudunk egymásnak újat mondani, amíg nem csípőből megy, addig szabad csinálni. Az agyam nagyon hamar elkezd bizseregni. Jöttem már el fél év után munkahelyről. Sosem az számított, hogy mindegy milyen áron, csak mikrofon legyen előttem, hanem az, hogy úgy jöjjek ki  a stúdióból, hogy jó  volt a műsor. Ha egyszer-kétszer azt érzem, hogy nem volt jó – nem baj. De ha heteken át – akkor el kell gondolkodni. Hogyan lehet megújulni, merre van a kiút, van-e egyáltalán, vagy ennyi volt bennünk. Én ezt mindennap mérlegelem. De még nem érzem.

A „kívül vagyok, benn is vagyok” kettőssége ebben is érvényesül?

Igen. Egyszerre készítem a beszélgetést, és kívül is vagyok rajta. Benne vagyok egy szituációban, és közben figyelem magam. Ez nagyon szórakoztató, és kicsit az egész életemet így élem. Folyamatosan ott van a kontroll. De ez nem szigorú, durva, vasmarokkal kikényszerített önkontroll, hanem ösztön és ritmus – figyelem, mi történik bennem és körülöttem.

Miközben figyeled magad, azt is vizsgálod, mérlegeled, hogy honnan hová tartasz?

Hogyne, folyamatosan. De nagyon hosszú távú célok soha nem lebegtek a szemem előtt. Igazából szerencsés vagyok. Amikor rádiózni akarta, tudtam hogy fogok. Fogalmam sem volt hogyan, de éreztem, hogy eljön. Volt, hogy bekéredzkedtem a Danubius rádió reggeli stúdiójába, és csak megsimogattam a székeket…  Még a Búza Sanyi vitt be minket, és én még nagyon messze voltam attól, hogy beülhessek egy mikrofon elé. Megkértem, hogy engedjen be oda, ahol a reggeli műsort készítik! Körülnéztem, lefotóztam a stúdiót agyban… Nem is értették, hogy mit csinálok, a Búza szerintem azt hitte, biztosan őrült vagyok! Attól kezdve, ha vizionáltam a jövőt – mindig behívtam azt a képet. Kvázi, tudatosítottam, hogy egyszer majd ott fogok ülni. Ez tíz éve volt, amikor még a Gundelék vezették a reggeli műsort. Aztán öt évvel később odakerültem… Hiszek a saját magad által teremtett valóságban!

Most van olyan szék, amit lefotóznál?

Jelen pillanatban nincs, és ez egy kicsit meg is rémiszt. Most klasszikusan az a negyvenéves vagyok, aki szembesül azzal az életfilozófiai kérdéssel, hogy mi jöhet még? A munka, a család minden küzdelemmel együtt rendben van – oké, de mi az, ami új lendületet ad? Ilyenkor találnak ki olyan hülyeségeket az emberek, hogy vesznek egy motort… 

Végül is még csak 38 vagy.

Igen, van még időm, és igyekszem is nem a hiányra koncentrálni, mert az olyan lenne, mintha nem értékelném eléggé azt, ami van. Ebben is szigorú vagyok magammal. Nem lehetek elégedetlen, mert annyi mindent kaptam, mint más öt élet alatt. Mit szeretnék még, hiszen megvolt minden! De közben persze nem tudom, hogy tényleg megvolt-e, és kíváncsi vagyok, hogy jön-e még valami.

Ha már nem egy tévéműsorra vágysz, akkor mire?

Mindig megtalál egy-egy újabb feladattal a csatorna, és nagyon szeretek ott dolgozni. Emellett a másik nagy szerelmem a rádió, szeretnék még sokáig piacvezető reggeli műsort készíteni a fiúkkal. De már nem feltétlenül csak ebben látom a kihívást, hanem sokkal inkább a saját belső fejlődésemben is. Ott még mi vár? Szembenézés a szülőkkel, a feleségemmel, a gyerekekkel – ezek a mélységek érdekelnek inkább...

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

A belső középpont? Az igazán lényeges? Ami megkérdőjelezhetetlen, mint a Keljfeljancsinál? Kibillented és visszaáll…

Ez lenne a végcél, de elérni is nehéz, és megtartani még inkább. Végzek bizonyos gyakorlatokat, és akkor megvan fél óráig, amit aztán próbálok időben kiterjeszteni... Ezek a tudatállapotok foglalkoztatnak igazán. A boldogságról majd’ mindenki azt gondolja, hogy egy rajtunk kívülálló esemény adja meg majd. Az ember tévesen úgy gondolkodik, ha majd ez vagy az a feltétel teljesül, ha ezt vagy azt, megkapom, megszerzem, boldog leszek! Tök jó, csak tudni  kell, hogy ha az mégsem jön, akkor nincs boldogság. Mit lehet csinálni? El kell kezdeni önmagadban létrehozni, megteremteni! Nekem most ez a legnagyobb felismerésem. 

Mit teszel, hogy megtaláld?

Meditálok, légzőgyakorlatokat végzek nap mint nap. Olyan tudatállapotokat tapasztaltam meg, ami elképesztő. Ha ez bennünk van, és létrehozható mindenféle tudatmódosító szer nélkül, akkor hogy merünk leélni egy életet úgy, hogy nem dolgozunk azon, hogy ezeket az állapotokat átéljük és megnyújtsuk? Mekkora kincs bújik meg bennünk! Olyan tiszta valóságot és egységet élhetsz át… Egyszerűen nem hiszed el, hogy ha ez a való tudatállapot, akkor mi az a homály, ami egész nap rajtad van? Abban az állapotban minden teljesen egyértelmű. Hogy miért neveled a gyereked úgy, ahogy, hogy ő épp miért hozzád jött, hogy mi a dolgod a feleségeddel, hogy mit kell tőle megtanulni, hogy miért csinálod a munkád…  Ez egy félóra-óra, aztán persze megcsörren a telefon, jön egy e-mail, és szépen elkezd visszaszivárogni a zaj. De már érzed a kettő között a különbséget.

Ennek az élménynek a révén már másként látsz a mindennapokra? Arra a frusztrációra is, amivel kezdtem?

Igen, mert rájöttem, hogy mindaz, ami történik, mégsem olyan komoly. Elkezdtem átértékelni mindazt, ami körülöttem van. Relativizálódnak és átalakulnak a dolgok. Ezek a gyakorlatok erre jók. Ha írnak rólam valami rosszat, megbánt valaki, vagy vitába keveredem – már könnyebben elengedem.

Nem írsz újabb könyvet?

Nagyon szeretnék, csak hát jött Noel, úgyhogy mostanában négy-öt órákat alszom. De már megvannak a témakörök, fejezetek… Nem interjúk lesznek benne, mint az elsőben, hanem a saját tapasztalataimról szólna. Arról, hogy ha ezen az úton elindulsz, milyen lépések, technikák vannak arra, hogy a boldogságot önmagadban megtaláld, létrehozd! Hogy természetesen vannak olyan körülmények, amik örömet okoznak, de létezik egy önálló énkép, egy elvárások nélküli létezés, aminek révén tudunk boldogok lenni attól függetlenül, hogy a külső feltételek épp milyenek.

Már hallom is a megjegyzéseket – a reggeli megmondó Balázs,  a „szalonbuddhista” könyvet ír, ah! Miért mosolyogsz?

Popbuddhistát szoktak mondani. De nem baj! Mondják csak… Ha ez számítana, akkor mikrofon mögé sem mernék ülni. Ezen már jócskán túl vagyok. Ha le akarom írni és átadni a tapasztalataimat, és önmagam előtt hiteles mindaz, amit szeretnék, akkor ez nem számít. Tudod, az csak a külvilág, a félhomály – a lényeg nem ott van.