Szűcs Zoltán, alias Szücsi: „Attraction? Mondhatnánk, hogy Las Vegas a csúcs, de nem!”

Egy hete épp hol ittad a reggeli kávéd?

Sanyában voltunk, Kína luxusparadicsomában a tengerparton, 30 fokos hőségben.

És ha 3 hét múlva akarnálak látni így reggel 9 tájban?

Akkor Dániában leszünk. A királynő születésnapi ünnepségén fogunk fellépni.

Kuncogsz, naná, ez őrület! Valószerűtlennek tűnik – legalábbis nekem, földi halandónak, ami veletek és körülöttetek történik.

Most nem is annyira vészes. Egyedi felkérésekre készülünk és elég sokat vagyunk itthon. Bár a próbatermen kívül nem sok mindent látok. Reggel elviszem a gyerekeket iskolába, aztán dolgozunk, este együtt van a család, és amikor elalszanak, megint csak a munkával foglalkozom.

Természetessé tudott már válni az, hogy kimondod: „Kínában 1,3 milliárd néző előtt léptünk fel, tartottunk már előadást Erzsébet királynőnek, megnyertük 2013-ban a Britain’s Got Talentet…” Szóval, hogy a bolygó összement az Attraction számára?

Igen, ez érdekes. Én már sok mindenen túl vagyok. Tudom, hogy milyen fent és lent. Amikor megnyertük a versenyt, azon az estén sem csaptunk fékeveszett ünneplésbe, hanem szépen összeszedtük a színpadról az eszközeinket, leültünk az öltözőben, és amíg kint mindenki bulizott, mi arról beszélgettünk, hogy a munka igazán most kezdődik.

Nem engeded meg magadnak, hogy elszédülj? Legalább egy picit…

Veszélyes lenne, mert akkor nagyot lehet esni. Azt gondolom, hogy ha az ember nem két lábbal áll a földön, akkor nagy meglepetések érhetik. Az, hogy nyertünk, tényleg egy nagy elismerés, de mi csak tettük a dolgunkat. Ugyanúgy, ahogy előtte, és ahogy azóta is.

Azért fontos, amit mondasz, mert ezen is elgondolkoztam – igen, ugyanúgy cselekedtetek, mégis minden megváltozott egyik napról a másikra. Talán már nem is hitted, hiszen oly sok év volt benne, annyi verejték.

Kezdettől fogva arról álmodtam, hogy egyszer majd bejárom a világot azzal, amit szeretek. Ez vitt folyamatosan előre, és lendített át a mélypontokon. Amikor egyedül gyakoroltam egy kisvárosban, és az esélye sem látszott, hogy vezet valahova. Mégis folytattam.

De hogy? Szerintem ez az alapkérdés. Gyerekként annyi mindenről álmodozunk határtalanul, aztán sokan feladják. Jönnek a kudarcok és megkopnak az álmok. Kezdted a breaktánccal, aztán volt a Hip Hop Boyz, majd a Fekete Színház. Nem volt egyenes az út, sőt! De mintha te nem veszítetted volna el a szemed elől a célt.

Mindig küzdenem kellett a sikerért. Soha nem adták könnyen. Amikor kamaszként elkezdtem egyedül breakelni Salgótarjánban, akkor is tartanom kellett magamban a hitet. Ez volt az első küzdelmem. Aztán évek múlva 1993-ban megnyertük a Ki mit tud?-ot a breakcsapatommal, és elmehettünk külföldre. Később a Hip Hop Boyz időszaka sem volt diadalmenet. Három év után kezdtek jönni a sikerek. Kitartás és hit nélkül semmi nem lett volna.

Te magadban bíztál, a gondviselésben vagy…?

Szerettem csinálni. Amire a legbüszkébb vagyok, hogy igazából nem dolgoztam soha főállásban alkalmazottként.

Egyáltalán, csináltál valamit a táncon kívül?

Az iskola mellett dolgoztam segédmunkásként. Hogyan szerezzünk nyáron pénzt? Egy kőműves mellé álltam be dolgozni. Nem volt az én világom, de a keresetemből tudtam megvenni az első olyan pólót és nadrágot, amire vágytam. Talán az volt a lényeg, hogy mindig kicsit előbbre láttam, mint ahol épp tartottam. És mindig nyitott és fogékony voltam más műfajok, lehetőségek iránt is. De ez folyamatos tanulást és küzdelmet jelentett. Most mindenki azt gondolja, hogy hopp, megnyertük 2013-ban a Britain’s Got Talentet, a tehetségkutatót, ami hamarosan idehaza is debütál, de erre meg kellett érni és jókor kellett jó helyen lenni. Abban, ahol tartunk, sok év munkája van benne. Eltelt nyolc év úgy, hogy csak szájról szájra terjedt a hírünk. Mi pedig szépen, lassan haladtunk tovább. Így jutottunk el Kínába 2010-ben. A viszontagságok között mindig voltak olyan kis fénysugarak, amik visszaigazolták, hogy érdemes! És mindezt úgy értük el, hogy a társulat tagjai sokáig munkaviszony mellett csinálták ezt az egészet. Volt köztünk bútorszerelő, könyvelő, tanuló… Este 6-tól 10-ig tudtunk próbálni. És volt, hogy nem is volt felkérés, amire készülhettünk, mégis csináltuk. Borzasztóan nehéz időszak volt, de mindenki hitt benne, akarta és szerette.

Visszanéztem újra az angol tehetségkutatóban bemutatott produkcióitokat. Nem úsztam meg könnyek nélkül, pedig már sokadszor láttam.

Óriási dolog volt, ami ott történt. Először nyert külföldi csapat, és elsőként tudtunk átlépni a „vasfüggönyön”, ami azért még mindig létezik ebben a műfajban. Magyarországról szinte lehetetlen ezt elérni. Nagyon fontos, hogy megtaláltuk a menedzserünket, aki most nemzetközi szinten építi a brandünket. Ehhez fel kell nőni, és ezért mondtam a verseny után, hogy igazán minden most kezdődik. Sikert elérni egy dolog – de megtartani még sokkal keményebb. Nagyon érdekes, hogy most azt mondják „odaértem”. Hova értem oda?! Megnyertük ezt a versenyt, ami tényleg nagyon fontos mérföldkő a csapat életében, de pont ennyi és nem több. Most majd Las Vegasban kell letennünk a következőt. Mondhatnánk, hogy Las Vegas a csúcs, de nem! Az egy következő állomás, ami megalapoz húsz évet. Azon dolgozunk, hogy ha a Broadwayn vagy a West Enden azt mondják, Attraction, akkor mindenki tudja, mit jelent. Az elvárások folyamatosan nőnek.

Ez nem nyomasztó?

Dehogynem! Amikor azt láttuk a verseny idején, hogy a videónkat először 1,5, aztán 3, majd már 9 millióan megnézték… Síri csendben ültünk. És hirtelen elképesztő súly szakadt ránk: most mi lesz? Nem száz, hanem százhúsz százalékot kell teljesíteni. Legalábbis én ezt várom el magunktól, mint ahogy magamtól is kiskorom óta.

Megfejtetted, hogy ez mikor és miért alakult ki benned? Hogy annak idején három nadrágot magadra húzva télen kint pörögtél, forogtál a jégen és gyakoroltad a mozdulatokat? Hidegben, fagyban…

…kiküldtek, hogy poroljam ki a szőnyeget, én pedig lefektettem a hóba és gyakoroltam rajta. Igazából ma sem tudom, hogy miért. Senki nem volt táncos lábú a családban.

A szülői reakció gyakran az: „Hagyd már ezt a hülyeséget, ebből nem lehet megélni! Tanulj normális szakmát, fiam!”

Ezt én is sokszor megkaptam. De azért ha vendégek jöttek, akkor mindig mondták: „Mutasd meg, hogy mit tudsz!” Mégis csak a büszkeségük voltam. De édesapám jobban szerette volna, ha focizom. Ő edző volt, logikusabb lett volna, ha azt folytatom. Csak hát egyszer a cserepadra ültettek, és akkor azt mondtam, ennyi volt, befejeztem. Akkor jött el a fordulópont az életemben. Tudtam, hogy képtelen leszek elviselni, ha „főnökösködnek” felettem. Attól kezdve csak a tánccal foglalkoztam.

Te nem akarsz cserepadon ülni.

Nem tudom, hogy ez mennyire mozgatott. De ami szintén fontos, hogy én nagyon sokat táncoltam agyban. Nem csak a mozdulatokat tanultam, hanem folyamatosan leképeztem a fejemben. Lejátszottam magamban a jeleneteket – ami ma nélkülözhetetlen az alkotásban.

Játsszuk el! Közeledik a szülinapom és szeretném, ha egy dalra kreálnál egy előadást. Hogy zajlik?

Nagyon hosszú folyamat. Először beleásom magam a történetbe. Ez esetben a tiédbe. Próbálom elképzelni, megtalálni a képeket. Az árnyék szép, de nagyon nehéz műfaj. Hisz úgy adunk át érzelmeket, hogy közben arctalanok vagyunk.

Elindul tehát a képzeleted… Aztán elkezdesz rajzolni? Mint egy képregényt?

Igen. Megtalálom a zenét, annak rezdüléseire kitalálom a történetet és az arra illő képeket. Amikor a legmeghatározóbb képek megvannak, akkor kezdjük el leképezni a testekre. Nagyon nehéz a mozgás és a zene harmóniáját megteremteni, és elérni a célt, hogy amikor egy külső szemlélő meghallja a zenét és megelevenedik előtte a kép azt érezze, hogy igen, ezt én is így képzeltem volna el.

Mi van a bakival? Ha megbillen egy táncos?

Emberek vagyunk, ezért hibázunk. Azt vallom, hogy akkor vagyunk jók, amikor szívesen visszanézzük a produkciónkat. Persze mindig találunk hibát…

Persze, hisz a fejedben ott van a tökéletes képek sora.

Igen, és azt is tudom, hogy mi zajlott a próbán. A mércét mi magunk rakjuk fel, nem más. Még ha úgy is tűnik, hogy pusztán kifelé akarunk megfelelni. Az elvárás bennünk van.

Ha táncosodként kilógna a kisujjam nagyon leszúrnál?

Biztos. Nagyon sokat követelek, mert azt gondolom, hogy ebben a helyzetben mi nem hibázhatunk. Ez egy nagyon összetett csapatmunka. Kell a bizalom egymás iránt, figyelni a mozdulatra, a ritmusra, a másikra.

Szinte kívülről kell mindenkinek látni azt a képet, aminek maga is alkotója.

Ez megint egy másik képesség, amit kevesen tudnak. Nálam már kifejlődött az évek során. Látom a testemet kívülről. Látom a képet, a közönséget – a képzeletemben minden ott van.

Bármiről beszélünk, minden hosszú évek hozadéka. De annak idején igazán mire vágytál? Bejárni a világot, oké… De mi vonzott leginkább? A gazdagság, a csillogás, a sztárság? Sokan azért vettek először gitárt a kezükbe, mert a tornateremben ott álltak a csajok a koncerten.

Jó, hát én is azért kezdtem el táncolni, mert egy szüreti bálon láttam egy fiút táncolni, mindenki körbeállta és őt nézte. A fene egye meg – gondoltam -, ezt én is meg tudom csinálni! Így indult a táncos karrierem. Elkezdtem gyakorolni, én lettem az iskola bohóca, jöttek a sikerek és ez folyamatosan vitt előre. Persze, hogy vonzott a csillogás! De aztán ez átfordult valami egészen másba. Hiszen akkor is csináltam, mikor nem volt épp kiknek és pénzt sem kaptam érte.

Emlékszel az első jelentősebb gázsira táncosként? Elmosolyodtál…

Akkor az összes pénzt mindig magunknál hordtuk. Ezresekben, hogy minél többnek tűnjön! Tudod, úgy összegumizva… Jó régen volt már. De volt, hogy a Hip Hop Boyz-zal az elején még az útiköltséget sem kaptuk meg, pedig már megjelent egy lemezünk. Mindig nehéz volt az elején.

És ma milyen a viszonyod a pénzzel? Nem a zsebedben akarok turkálni, de azt gondolom, ebben a tekintetben is ugrani kellett jó pár szintet.

Annak örülök, hogy ez a verseny megteremtette a lehetőségét annak, hogy végre állandó munkaként csinálhatjuk. Arra használom a pénzt, hogy növekedni tudjunk. Végre meg tudtuk venni a projektorunkat, a vásznat, mert sokáig a falon dolgoztunk… A körülményeink végre méltóak ahhoz, amit és ahogy csinálunk.

Családi vállalkozásként kezdtétek. Ma már túlnőtt az ország, a kontinens határain ez az egész. Nem darált be benneteket se a kudarc, se a siker, és együtt tudtatok maradni a feleségeddel.

Mindent együtt csináltuk végig. Ismerem magam. Nem szédít meg a siker. Megtanultuk kezelni a hullámzást. Más kérdés, hogy vajon az embereink tudják-e. Az is a feladatom, hogy őket is megtanítsam erre. Ezért is vagyunk gondban az új tagok felvételénél, hisz ők nem értik a lényeget. Csak bele akarnak csücsülni a jóba, ami teljesen más, mint végigcsinálni és megdolgozni érte.

Mit kívánjak neked?

Egészséget. Mindent meg lehet oldani, csak idő kérdése. Ha idő és egészség van, akkor bármi sikerülhet. Még mindig úton vagyok, de tudom, hogy jó irányba haladok. A cél még odébb van, de nem elérhetetlen. Szerintem a mi példánk azt mutatja, hogy mindent lehet, csak akarni kell, és hinni benne. Akkor csodákat lehet elérni!