Az Agrárbáró megjelenése kapcsán épp itthon van. Sok éve nem találkoztam már vele személyesen. Szikárabb lett, és látszik az arcán, sugárzik a lényéből a jó minőségű élet. Hát, igen. Ő megcsinálta, megteremtette, elérte. Szeretném megérteni – hogyan? Sok beszélgetést elolvasva vele, gyakran akadtam a „rendszer” kifejezésre. Hogy őt az izgatja és inspirálja. 

Akár a Frei-Dosszié, akár a kávézók, vagy a könyveid kapcsán faggattak, szinte mindenhol belekerült a válaszodba a „rendszer” fontossága. Mit jelent ez?

Engem mindig a struktúra érdekel. Létrehozni és elérni, hogy hatékonyan működjön. Vegyük példának a Café Freit. Egy kávézóval kezdtük. Engem nem érdekelt volna, hogy bent állok és figyelem, hogy letakarították-e az asztalt.  Az izgatott, hogy felépítsünk egy rendszert… Most már 200 ember megy reggelente úgy dolgozni, hogy Café Frei van a trikójára írva. Lehet, hogy ezt egy üzemben teszi, lehet, hogy egy kávézóban, itt vagy külföldön. Ráadásul nekem ez is infotainment műfaj. Nem vendéglátás, hanem szórakoztatóipar. Bemész meginni egy kávét, és kapsz egy újságot - a kávélapot -, abban van a menü. Minden hónapban készítünk egy 32 oldalas újságot, amit én írok az első betűtől az utolsóig. Megjelenik románul, angolul, svédül… Kérdés volt például, hogy hogyan lesz minden nyelvre jól lefordítva? Kerítsünk egy fordítót, aki magyarról románra, egy másikat aki svédre fordít? Hogy ellenőrzöm? Vagy van olyan megoldás, hogy eggyel tartom a kapcsolatot? Aztán rájöttünk, hogy egy jó angol fordítás kell, és aztán következhet a többi. És tudod, mennyi ilyen szövevényes feladvány volt az elmúlt hét évben? Na, ezek izgatnak engem…

Fotó: Polyák Attila/Origo

És az akcióregényeidben? Miközben Nizzában írod, vagyis nem élsz köztünk, mégis ráismerek az itthoni jelenségekre. Persze csak „mintha”…

A magyar rendszer is izgat. Ez egy nagyon érdekes ország, itt még sok minden nincs lejátszva. Negyven évig Csipkerózsika-álmot éltünk, hisz ránk csukódott minden. Most dől el, hogy tényleg a politika fogja a gazdaságot, vagy a gazdaság a politikát. Ez a csata a nyugat-európai országokban már harminc éve lezajlott.  Ezért mondom, hogy ez egy izgalmas ország. Tudod, hány nyugati barátom van, akik dög unalmas országokban élnek? Minden megvan, minden le van osztva, minden rég eldőlt már…

Na de Tamás, mások azért mennek el, mert elegük van ebből az „izgalmas országból”…

Én nem mentem el teljesen, mert itt is töltök időt, és mindig addig maradok, ameddig izgat. Aztán télen átmegyek Amerikába, ami megint csak nagyon izgalmas ország. Ott nem a regényírással, hanem a kávéval foglalkozom. Most Miami a világ közepe ebből a szempontból.  De négy hónap után már el kezd hiányozni Európa. Én mindig az izgalom után megyek. Brassai, a fotós fogalmazott úgy, hogy Magyarország irtó jó tréning, mert nemcsak előre kell nézni, hogy fölborulsz-e, hanem hátrafele is, hogy mikor jön a hátadba a kés… És ahhoz kell tehetség, hogy mikor mész el? Mennyi ideig tartott a tréning, amitől aztán sokkal felkészültebb leszel a franciánál, az olasznál, akik kényelmes nyugalomban nőttek fel. Ahhoz, hogy ne érjen véget a horizontunk Hegyeshalomnál, és kamatoztassuk, amire ez az ország edz minket – ki kell menni és próbálkozni kell. És akkor mindent pozitívabban is látsz, hisz megérted mi mindent kaptál! Mi szorgalmasabbak, felkészültebbek vagyunk, többet dolgozunk, mert ezen az edzőtáboron vagyunk túl.  Magyarországnak lassan megjöhetne már össztársadalmi szinten is az önbizalma, nemcsak egyenként külön-külön. 25 évvel a rendszerváltás után, épp itt az ideje! 

Fotó: Polyák Attila/Origo

Azon méláztam, hogy a generációnkban sokan inkább a háztömb körül futkosunk és próbáljuk tenni a dolgunkat. Meg szeretném érteni, Tamás, hogy honnan ered benned az a bátorság, a kockázatvállalási kedv, hogy képes voltál ekkorát ugrani és perspektívát váltani! Nem kötött a rög…

Az életem minden frontján ilyen típus vagyok. Elválok, mielőtt meglenne a következő párom. Nem szeretem azokat a pasikat, akik akkor lépnek, amikor már megvan az új nő. Fölmondtam a tévében, amikor még két évre volt szerződésem. Elugrottam, és nem tudtam, hogyan fogok talpra érni… De azt gondolom, hogy ugrás nélkül nem megy. Nem lehet szépen, nyugodtan lemászni a tetőről. Ugrani kell!

Éltél már Dublinban, Londonban, Svájcban, Amerikában is… Azt mondtad, három hónap alatt meg lehet ismerni egy kultúrát és sok mindent be is építhet magába az ember. Milyenné tesz ennyi váltás és változás?

Még inkább befogadó, elfogadó leszel, kíváncsi, nézelődő, mert mindent próbálsz rendszerbe foglalni. Állandóan kénytelen vagy megérteni valami mást, újat, és figyelő karakterré válsz, nem pedig észosztóvá. Toleránsabb lesz az ember, és ez szerintem jó. 

Fotó: Polyák Attila/Origo

Ha átfutjuk mindazt, ami eddig történt az életedben – azt gondolom, máshol vannak a hangsúlyok a húszas, harmincas, negyvenes éveinkben. Ránéztél már a múltadra ilyen szempontból? Hogy mikor, mi volt igazán fontos?

A húszas éveimben a lemaradást akartam behozni. Szinte állandóan azt hajszoltam, hogy ne legyen kisebbségi komplexusom egy franciával, némettel, amerikaival szemben. Több helyen jártam, mint aki szabad világban született.  Elindultam Pécsről, a kommunizmusból, a Trabantból, semmit nem értettem és icipicinek éreztem magam. Amikor először álltam New Yorkban egy felhőkarcoló mellett huszonegynéhány évesen, azt hittem, hogy rám dől és agyonnyom. Hiszen itthon akkor panellakótelepek épültek, dobozok...

Dobozolva éltünk…

…dobozokban gurultunk az egyik helyről a másikra, és ugyanazt a négy-öt ételt ettük. Még ha klassz gyerekkorom is volt, és a szüleim a legjobbat próbálták kihozni belőle, New Yorkból nézve akkor is sivár... Én el akartam érni, hogy ott is ugyanolyan bátran, szabadon, magabiztosan mozogjak, mint itthon.  Ez elég gyorsan meglett. Ráadásul nem skalpokat gyűjtögettem. Soha nem számoltam össze, hány országban jártam. Mindig kérdezik. Mit tudom én? Soha nem számoltam, mert nem ezen múlott, hanem a helyzeteken, amik megerősítették a lelkem. Két évig háborúkba jártam: Boszniába, kolumbiai kábítószer háborúba. Irtózatosan fölgyorsítottam a filmet, hogy tíz év alatt behozzam a lemaradásomat, és annyit éljek, mint akik Párizsban töltöttek el harmincat. Aztán rádöbbentem, hogy már többet láttam, éltem, mint ők…

A Dosszié évtizede zajlott.

Igen. A 30-as éveim már arról szóltak, hogy megértsem a világot. Már nem volt komplexusom, már jól beszéltem a nyelvet, föl voltam rendesen öltözve, már magabiztos voltam. Onnantól kezdve a megfigyelés izgatott. Látni, érteni a rendszert, megérteni mindazt, amit láttam. Hogy is van ez?

És aztán saját rendszert építeni…

Igen, a negyvenes éveidben már lehet, hogy eljutsz oda, hogy meg mered próbálni. Én belevágtam. 

Fotó: Polyák Attila/Origo

A kockázattól nem féltél? Elbukom, elvesztem mindazt, ami már végre megvan… Ezek hülye szavak? Felesleges fékek?

Hülye szavak, mert a nyugati világban azt látod, hogy nem félnek. Mitől félsz Magyarországon? Mit buksz el? Libériában félj, ahonnan jön ez az egész emberáradat!  Bírom azt, hogy a szíriaiakat fogadjuk be, mert ott háború van. Miért? Afganisztánban nincs? Jemenben nincs? Fölnéznek az égre, és dobálják a bombát. Ott félj! Itt mitől? Késve hozzák ki a kávét és hidegen? De tényleg.  Ha teljes spektrumában - Jemen és New York ívében – nézed a világot, akkor ezek piti félelmek. Itt nincs mitől félnie 9 millió embernek.

Sokan rettegnek a hiteleik miatt, hogy veszélyben érzik a biztonságukat…

Bocsánat, de azt a lakáshitelt mindenki maga vette föl. Nem volt elég, ami volt, hanem nagyobbat akartak.

Vagyis fel kéne fogni a saját felelősségünket, és nem félni kellene, hanem adott esetben lépni?

Igen, ezt mondom. Senkit nem akarok bántani, de sokan vettek fel lakáshiteleket olyan városokban, ahol már 30 százalékos a munkanélküliség. Minek vesz ott lakást? Miért nem mozdul? Miért köti magát röghöz, miért nem gondolkodik? Chicago közepén gabonaföld van, mert elmentek onnan.  A világ hömpölyög.  A rossz helyről az emberek elmennek jó helyre, és ez ide-oda inog. Most ebből a régióból mennek el sokan, és nem csak Magyarországról. Majd ha jobban csináljuk, akkor elindulnak visszafelé. Mozognak a tektonikus lemezek.

És a te életed most merre mozog?  A Café Frei épül és működik. A sorozat folytatódik, hisz az „Agrárbáró” után jövőre ígéred a „Berlini játszma” című kötetet. De azt is látom, hogy mindig készülsz valami másra, újra. Ha már nem lep meg valami, akkor odébb lépsz.

Most egy nagyon fontos stádium van a kávé területén. Magyarországon megcsináltuk, amit akartunk. A legnagyobb önálló kávézólánc lettünk, ami nem kis fegyvertény, mert a legnagyobb nemzetközi cégekkel versenyzünk. Ők buknak ezen a piacon, mi nem, pedig ők kétszer annyiért adják, amit mi feleannyiért. Fölépítettünk a barátommal egy működőképes rendszert, és a következő lépés, hogy el tudjuk-e vinni külföldre. Eddig azért dolgoztunk, hogy ezt kipróbálhassuk. 

Fotó: Polyák Attila/Origo

Nem lett közben itthon nagyon sok irigyed?

De. Hát Magyarország irigykedő ország. De Miamiban – irigység nem irigység – olcsóbb élni, mint itt. Bocs, kétszáz forint a benzin. Én, amikor bevásárolok, és a legvégén fizetek a pénztárnál, figyelve, hogy a bevásárlókocsiban mennyi dolog van térfogatát tekintve, kevesebbet fizetek, mintha itt tenném. Ez persze életszínvonal kérdése, hogy ki mit tesz bele a kosarába. Nem akarom ezt ennyire leegyszerűsíteni, de ez megint csak a félelem: ja, Amerika biztos kegyetlen drága! Úristen, Amerika! Kittenberger Kálmán két hónapot ment Afrikáig. Ha valaki beül itt az autóba, mire leér a horvát tengerpartra, én már Miamiban vagyok. És egyébként, ha jól veszed a repülőjegyet, ugyanannyi, mint amennyi benzint és autópályadíjat kifizetsz. Nézőpont kérdése. És engem irigyelnek, hogy Miamiban élek. És te miért nem? Ki tart vissza? Magadat tartod vissza. Persze nem akarok szélsőséges lenni, mert nem ilyen egyszerű annak, aki nem beszél nyelveket és egy gyárban dolgozik. De nem róluk beszélünk. A környezetemben sokan vannak, akik megtehetnék, de mégse lépnek. Miért? Mert nincs képzelőerejük. A jó élethez nem csak pénz kell, hanem energia és képzelőerő is. És ez itt sokakból hiányzik.

Hogyha már az élet minőségénél tartunk… Nem látlak zaklatottnak, elgyötörtnek, miközben rengeteg mindennel foglalkozol.

Most sokkal jobban, nyugodtabban, kiegyensúlyozottabban élek.  Nem az élet dobál, hanem én tartom kontroll alatt, hogy mi történik velem.  Az évtizedeimről kérdeztél, és azt hiszem, egy lineáris jellemzőjük van - afelé haladok, hogy egyre szabadabb ember legyek. Föl kellett például mondanom a tévében ahhoz, hogy szabadon mozoghassak, különben örökre ideláncolt volna, hogy itt a produkciós iroda.  Sok ilyen „T” elágazás volt, hogy balra vagy jobbra menjek?  És az alapján néztem rá, hogyan leszek függetlenebb? Nem az volt a rendező elv, hogy mikor lesz több pénzem. Most már azt gondolom azért élek jobban, mert abszolút szabad vagyok. Ha viccesen azt mondanám neked, hogy figyelj, a jövő héten költözzünk el fél évre Ausztráliába, tudsz jönni? Mit válaszolnál? Mert én mehetek, ha akarok! Ehhez olyan bizniszt kell felépíteni, amit lehet laptopon intézni. Ebben az értelemben abszolút sikeresnek érzem az elmúlt évtizedeimet. Sikerült az, ami sokáig nem is volt tudatos: Én szabad ember akartam lenni! Ezért vagyok jól, de ehhez szerencse is kellett.  Mondhatod, hogy milyen klassz srác vagyok, mert én el mertem ugrani. De tudnod kell, hogy sokszor benne volt a bukás lehetősége… Eddig szerencsém volt.

Nem félsz, hogy egyszer véget ér ez a kegyes állapot?

De. Újabban eszembe jut… Már annyit ugrottam, és mindig jól landoltam. Kezdek kicsit félni az ugrásoktól. Hogy ne kísértsem már a sorsot. Mi nem jó még? Minden jó. Elég volt! Stop! De hát persze nem így lesz. Hisz ismerem magam…