Hat éve váltott – csinos kiskosztüm helyett kötényt kötött, és azóta számtalan ízes receptet osztott meg velünk. De most nem étel-, sokkal inkább életreceptről beszélgetek Mautner Zsófival és Malchiner Péter nemzetközileg is elismert executive coachcsal és trénerrel.

You are more! címmel megjelent könyvedben olvastam egy fejtegetést arról, mik a sikeres emberek közös ismérvei. Azóta sokaknak feltettem ezt a kérdést. Mondanak szorgalmat, kitartást, szerencsét - sok mindent, de a tudományos válasz más.

MP: Tavalyelőtt fejeződött be a kutatás, ami hét évig tartott. Az Innermetrix nevű amerikai céggel együtt csináltuk, aminek Európában több vállalatát vezetem. 5 kontinensen, 25 országban, 197 ezer embert néztünk meg 198 kompetencia megmérésével. Azt kerestük, hogy miben kiugróak a tehetséges emberek? Zsófi, szerinted az igazán nagy teljesítményt nyújtók hány jellemzőben jobbak az átlagnál?

MZS: Azt hinném, hogy nem annyira sok mindenben, mint gondolnánk…

MP: A válasz: nulla, és ez jó hír mindenkinek, mert azt jelenti, hogy mindenkiben megvan a tehetség, csak nem mindegy, hogyan és mire használja. Két fontos felismerésre jutottunk. Egyrészt a sikeres emberek önismerete 90 százalék fölött van, másrészt mindig hitelesen tartják magukat ehhez.

Szily Nóra, Mautner Zsófi és Malchiner PéterFotó: Szabó Gábor/Origo

Amikor azon törtem a fejem, hogy kit hívjak meg vendégnek a téma kapcsán, a homlokomra csaptam és Zsófi, te jutottál eszembe. Az életed számomra bizonysága annak, hogy az ember válthat – akár egy sikeres szakmáról a másikra – ha tudja, hogy mi minden szunnyad benne. Diplomataságtól a gasztronómiáig – az utad kapcsolható az önismerethez?

MZS: Biztosan, de ezt leginkább utólag értettem meg. Amikor ez a kemény döntéshozatal zajlott, inkább ösztönös volt, és persze nem egyik napról a másikra történt. Fontos, hogy nem arról volt szó, hogy nem éreztem jól magam az előző feladatomban. A gasztronómia tényleg annyira örvényszerűen érkezett az életembe! Inkább az a fajta kurázsi, tartás és bátorság kellett ennél a lépésnél, hogy vegyek egy nagy levegőt, és azt mondjam: oké, megnézzük, és ha kudarc lesz, akkor sincsen dráma, mert legfeljebb azt mondom - ez nem sikerült és visszamegyek mást csinálni.

De fogalmazhatok úgy, hogy egy új szenvedély ébredt benned?

MZS: A szenvedély megvolt már a döntés előtt is. 2005-ben kezdtem el írni a blogot, ami  a váltáshoz vezetett…

Akkor még Brüsszelben tettél-vettél.

MZS: Igen, kiskosztümös diplomataként, és – ugye – a szabadidőmben kezdtem el írni a blogot, ami igazi flow élményt jelentett. Nem gondoltam, hogy az íráskészségem olyan, hogy ebből esetleg lehet később valami, csak ahogy folyamatosan sodródtam bele - egyre inkább ébredt az a tűz, ami akkor lobog, amikor az ember felhőtlenül bele tud feledkezni valamibe. Hosszú folyamat volt és egyszerűen csak vitt…

MP: Nagyon élvezetes mindig ilyen történeteket hallani, főleg egy olyan autentikus, már valóban igazolódott siker után, mint az övé, mert azt mondja, hogy valamit megérzett, egy belső hang azt mondta, hogy „mennem kell”. Tehát mondhatjuk azt, hogy az intuíciónkra kell hallgatni. Ezt egyre kevésbé tesszük.

Ez a tapasztalatod?

MP: Sajnos, igen. A vezetőknél különösen. Nagyon kevesen mernek csak az intuícióra hallgatni, mert ahhoz szoktak, hogy számokban, adatokban mérnek mindent. Ahelyett, hogy időnként a józan paraszti eszükre hallgatnának… Szerintem jobban működnének a dolgok a diplomáciában, gazdaságban és politikában is. Az önismeret nyilván egy alap. Persze ennek a szónak a hallatán mindenki felsóhajt… Végigmész Pesten, és szinte minden utcasarkon van egy tábla, ami önismeret fejlesztő tréninget hirdet. Nagyon különböző szintekről beszélünk. Általában egy átlagember önismerete 50-60 százalék, a vezetőké, akiket sokat képeztek, 70. Mi arról beszélünk, hogy 91 százalék fölött kell lennie! Fel kell ismerni, hogy engem valami hív… Zsófit talán a fény…

Malchiner PéterFotó: Szabó Gábor/Origo

MZS: Sokan azt gondolják, hogy a televízió miatt léptem, hogy az volt az elsődleges hajtóerő, de nem. Nálam a motiváció maga a tartalom volt. A belülről jövő, iszonyú mennyiségű mondanivaló, ami a gasztronómiáról felgyülemlett bennem. Egyébként a mai napig ez az elsődleges motivációm.

MP: A fény alatt most nem csak azt értem, hogy valaki a médiában szerepel és mindenki ismeri, hanem azt, hogy eddig gondolkodtam valamiről, megosztottam egy-két emberrel, most pedig sokak elé kitárom. A blogírás nagyon érdekes, hisz kell hozzá bátorság. Valaki a legbensőbb, nagyon intim dolgait, a gondolatait, érzéseit mutatja meg. Vagyis a fénybe kerül - érted? Igaz, hogy a tartalmon keresztül, de alapvetően arról van szó, hogy szeretném megmutatni azt, ami eddig bennem volt, amit eddig csak magamban fogalmaztam meg.

MZS: Örülök, hogy Péter hangsúlyozta az intuíció fontosságát, mert én nagyon sokszor észlelem, hogy ami elsőre - érzésből, gyomorból - helyesnek tűnik, az hosszasan végiggondolva, az érveket és ellenérveket összegyűjtve is stimmelni szokott. Hogy például a rengeteg lehetőség és feladat közül mi az, ami igazán örömet okoz, mire mondjak igent.

Sokat változott?

MZS: Nem, én még mindig azt szeretem a legjobban, amikor csöndben, egyedül ülök otthon és írhatok. Elég furcsának tűnhet, hogy tévés műsorvezetőként ezt mondom…

Hogyha abban szeretnénk súgni, hogy lehet rátalálni egy új flowra, pályára, hivatásra, hívásra – mit mondanál?

MP: Ami valóban működtet minket és tovább visz, az a siker. Amikor valaki a munkahelyén ül, és úgy érzi, hogy a „korróziós fázisban” van, vagyis reggel fölkel és csikorogva, kicsit rozsdásodva indul már minden, akkor fel kell tenni a kérdést: miért kelsz fel minden nap? Mi az, amiért te tényleg szívesen elindulsz bármit megtenni? Ha ezt megkérdezi magától az ember, akkor előbb-utóbb a belső hangokat, válaszokat meg fogja hallani. Amit most a legújabb fejlesztési iránynak látok és nagyon szeretnék tanítani is, az a figyelem, az állandó ébrenlét magunkkal szemben. Hogyan tudok éberséget kifejleszteni magamban, az intuíciómnak a megérzése és főleg annak a kifejeződése iránt? Hogyan tudom meghallani? Mert igenis megszólalnak bennünk, csak nem vesszük észre, mert az élet, a tempó, a sebesség, a pénzkeresés, a család, tehát a verkli elveszi a figyelmünket önmagunkról. Hogyha ezt vissza tudjuk fordítani és megteremtjük az éberséget, akkor rátalálhatunk az irányra.

MZS: Szerintem, ha tényleg nagyon komoly szenvedély vagy mondanivaló fűti az adott ember tevékenységét, akkor nincs olyan, hogy az előbb-utóbb ne törjön utat. Lehet, hogy idő vagy tér kérdése, de előjön. És milyen érdekes, hogy mostanában mennyi komplett pályaváltást látunk. Például a gasztronómiában is. Bankárból, menedzserből éttermes, szakács, kecskesajt termelő, cukrász - nem tudom, mi mindenféle – lesz. Ez egy trend. Én úgy látom, hogy a legnehezebb megtalálni, hogy mi legyen az új tevékenység? Sokszor kérdezik tőlem is: „Érzem, hogy úgy szeretnék valamit, de mi az a módszertan, amivel megtalálom?”

Mautner ZsófiFotó: Szabó Gábor/Origo

Valahogy el kéne kezdeni egy dialógust önmagunkkal, hogy rábukkanjunk. Hogyan hallja meg az ember a belső hangját?

MZS: Szerintem a csend, a nyugalom nagyon fontos. Sokszor egyszerűen csak el kell vonulni egy napra ahhoz, hogy dolgozni tudjon az agy.

MP: Én nagyon nem vagyok ezoterikus, ezt szeretném leszögezni. De azt tudnunk kell, hogy az egzakt és mérhető menedzser világban, de akár ami életünkben is kellenek a meditatív, magunkra figyelő pillanatok. A nagyon akkumulált figyelem, összpontosítás arra, hogy valóban mi történik velem. Az éberség arra vonatkozóan, hogy milyen mozgások vannak bennem. Az első jel az, hogy már nem érzem jól magam. Ha pedig így van, akkor mik azok a pici dolgok, amikre az életben az mondom, hogy na, ezek tetszenek. Fontos felismerni, ha valakinél látok olyasmit, ami engem is vonz. Felismerni, hogy lehet, hogy még csak csírájában, de ehhez megvannak a tehetségeim.

MZS: Van egy csokoládékészítő ismerősöm. Már az egész világon vásárolják a csokoládéját. Marketinges volt egy nagy multinál és kirúgták, ráadásul volt egy balesete is, szóval pont egy nehéz időszakát élte az életének. És akkor karácsonykor bezárkózott, leült a számítógép elé és azt mondta magának, hogy oké, most van egy hetem arra, hogy kitaláljam, mit csináljak? Egy hétig ott ült a gép előtt… Eszébe jutott, hogy a szüleinek volt egy kis csokoládé, csemege boltja, amit ő gyerekkorában annyira imádott.

MP: Sokszor előfordul, hogy történnie kell valaminek, ami kimozdít a normálisnak tűnő kerékvágásból. Például ha kirúgják az embert. Ugye, akkor hirtelen magamhoz kell, térjek. Az éberségem - már csak az életösztön miatt is - nyilván hatékonyabb. Ami borzasztóan fontos, hogy ha épp fogalmam nincsen semmiről, akkor is valamiről kell, hogy elképzelésem legyen - körülbelül miben és hol szeretném magamat látni a következő 5-10 évben. És ezt a célt csak magamnak tudom megfogalmazni. Hogy milyen úton fogok eljutni idáig, az tulajdonképpen már mindegy is, de nekem tudnom kell, hogy mit akarok ebből az egyszeri egy életből kihozni.

Neked volt víziód?

MZS: A legelején, amikor ez a nagyon sűrű váltási folyamat volt, akkor nem. Akkor azt gondoltam, hogy belekóstolok, és majd meglátjuk. Utána, ahogy elindultam, akkor azért egyre inkább lett.

De ha visszamegyünk az időben, a kamasz Zsófi egy diplomata csajt látott a saját jövőjében? Nem volt B terv?

MZS: Nekem semmi. A családban ebben nőttem fel, és erről is álmodtam. Az volt az álommunkám, hogy diplomata leszek és annak rendeltem alá minden képzést, nyelvtanulást. A gasztronómia tényleg teljesen véletlenszerűen jött. Nyilván volt valami oka, hogy jönnie kellett, de egyáltalán nem volt benne egy B tervben.

És még ugyanúgy imádsz fölkelni és csinálni?

MZS: Képzeld el, hogy igen. Nyilván van, hogy fáradt vagyok, hisz amikor harminc ételt kell lefőzni öt nap alatt, az fizikailag és mentálisan is kimerítő tud lenni. De hogy ne lenne kedvem csinálni, olyan nincs. Nagyon sokrétű a munkám, hiszen van benne utazás, értékteremtő munka, karitatív tevékenység, és sok feladatot ki is találok magamnak. Ezért nincs arra sem időm, sem szándékom, hogy belefáradjak. Most azt érzem, hogy ebben annyira 100 százalékosan önazonos vagyok, hogy nem nagyon tudom elképzelni, hogy valami más jöjjön, bár ezt gondoltam a diplomáciáról is! Őszintén szólva, hogyha 20 év múlva valami egészen mást csinálnék, azon se nagyon lepődnék meg.

MP: Ez is nagyon fontos megjegyzés. Hogy Zsófi képes azt mondani, hogy most épp ez van, és hogyha holnap már nem ez lesz, akkor semmi gond! Ma már egyre kevesebb a lineáris karrier. Semmi másról nem beszélünk egyébként, mint energiákról. Hol kapok és hol vesztek energiát? Ha egy olyan állásban vagyok, ami szívja az energiámat, akkor abban nyilván nem fogok egy idő után teljesíteni, és rámegy akár az egészségem is. Honnan kapom az energiát? Ezt meglátni, megérezni, és abba az irányba fordulni - ez a feladat.

Szily NóraForrás: Lélekbúvár

Szakértő vendégként hívtalak, de azért, szerintem, van, akinek rémlesz valahonnan… Malchiner Péter ismert színész volt a 90-es években. 3 millió ember nézte a Kisváros című sorozatot, aztán Németországban folytattad a karriered, majd váltottál. Először közgazdász lettél, multi vezető, aztán ismét nagyot léptél, újabb szakmát, hivatást tanultál.  A te életed is minta lehet a Zsófié mellett abban, hogy miként leljen rá az ember egy új hívásra.

MP: Zsófinál, a kommunikáció nagyon fontos. A diplomácia is kommunikációról szól, és az is, amit most csinál. Mikor azt mondta, hogy a „mondanivalót” szeretné kiadni magából – nála ez a fő motívum. Nekem ugyanez valahogy az emberekhez kötődött. Nyilván az is kommunikáció, de inkább olyan értelemben, hogy amikor színész voltam, akkor az  izgatott, hogyan működik az ember. Embereket személyesítettem meg. Utána  átkerültem a közgazdasági oldalra, menedzser voltam, top vezető, akkor embereket vezettem. Most pedig embereknek adok tanácsot. De az ív ugyanaz, és mind a három féle megközelítést kamatoztatni tudom most.

Ha idén karácsony táján valaki megenged magának egy kicsi csendet, min mélázzon el? A saját „kulcsfogalmait” keresse?

MP: A menedzser irodalom úgy fogalmaz, hogy kell lennie egy víziódnak. Én azt mondom, hogy legyen egy személyes mottód. Egy olyan vezérfonal, ami aztán nyilván egy vízióvá kiteljesedhet, de mindenkiben van valami, ami neki fontos. Lehet, hogy valakinek a hatalom, vagy a pénz, vagy önmaga kifejezése. Van, akinek a szabadság, vagy a tudás, vagy épp az, hogy másoknak segítsen. Tudjuk, hogy van hét dimenziója ennek a motivációnak, és a saját mottónkat meg kell találnunk.

MZS: Milyen ritkán beszélünk arról, hogy az ember a saját karrierjében vagy a saját személyes pályáján is tűzzön ki kis célokat! Nagyon sokan csak úgy elvannak… Valószínűleg az a legnehezebb, amikor nincs meg, hogy merre tartasz…

Neked megvan most, hogyha előrenézünk?

MZS: Én általában 2-5 éves tervekben szoktam a vízióimat megfogalmazni, és a következőkre megvan, igen. De még nem árulom el őket. Remélem, hogy előbb-utóbb ki fognak derülni!