„Szeretettel gondolok mindazon kedves ajtókra, amelyek felbukkanni készülődnek életem most következő szakaszában. Figyelni fogom őket, még éberebben, mint eddig. S készülök rá a szívemben, hogy majd legyen bátorságom belépni, ha ott a pillanat”  - az idézet dr. Buda László pszichiátertől való, blogjában akadt meg rajta a szemem, és úgy gondoltam, hogy a már talán épp kopni készülő fogadalmaink tartásához energiát és inspirációt adhat vele egy beszélgetés.

Év elején sokan veszünk nagy levegőt, és határozzuk el, hogy mit csinálunk másképp. Aztán telnek a napok, hetek, és fogy a lendület…

Azt, hogy mi tartja a motiváló, energizáló érzést bennünk, könyvtárnyi irodalom taglalja. Az egyik, ami a leglényegesebbek közé tartozik, hogy élvezni kell a folyamatot. Ha valaki kitűz egy célt, azt nagyon nehéz úgy csinálni, hogy a megújulás felé vezető út kellemetlen. Például ha olyan sportot vagy diétát választasz, amit nem szívesen végzel. Amikor nem az az élmény, hogy alig várom, hogy elkezdjem, hanem hogy végre befejezzem, és túl legyek rajta! Egy idő után megfakul a cél, és elkezdünk belefásulni, mert örömre, fölajzottságra, boldogságélményekre útközben is szükség van. A legtöbben azt tanultuk meg, hogy ahhoz, hogy valahova eljussunk, kritikusnak, szigorúnak kell lenni magunkhoz. Ez az attitűd az iskolától kezdve a legtöbb családban feltűnés nélkül beivódik mintaként, és amikor aztán felnőtt korunkban már sehol nincsenek a szüleink és a mogorva tanítóink, egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy rosszul bánunk önmagunkkal.

Dr. Buda László pszichiáterFotó: Marton Szilvia/Origo

Vagyis ne elutasításból határozzunk el valamit, ne ostorozzuk önmagunkat.

Ne azért tűzzek ki célt, mert utálom magam vagy a jelenlegi helyzetem, hanem mert kalandra vágyom, változni vágyom, valami mást szeretnék csinálni, mint eddig, és közben minden pillanatát ki akarom élvezni. Nagyszerű dolog, ha valaki egy időponthoz tudja kötni a saját belső változását, erre az újév remek. Viszont nem szerencsés magunknak összevissza ígérgetni, mert utána esetleg még inkább megtépázódik az önbecsülésünk. Jó, ha párbeszédben maradunk önmagunkkal. „Itt az újév, szeretném ezt az alkalmat arra használni, hogy valami újat fölfedezzek magamban!" Ezt le lehet bontani szokásokra, mert úgy egyszerűbb. Vegyük például a dohányzást.

Ha valaki azt fogadja meg, hogy leteszi a cigit, vagy feleannyit fog szívni - ezeket szoktam kegyetlenkedésnek érezni, ha valaki tényleg szenvedélyesen dohányzik.

Nincs előkészítve, hanem hideg-rideg hozzáállást tükröz. Mennyivel célszerűbb lenne egy olyan fogadalom, ami egy kicsit enyhébb, de lehet, hogy sokkal eredményesebb. A belső monológ így szólna: „Mostantól arra fogok figyelni, hogy minden egyes szál cigarettát, amit elszívok, az első slukktól az utolsóig élvezem, azért csinálom, mert szeretem, megnyugtat, kikapcsol… Más oldalról mivel nem tesz jót a szervezetemnek, azon leszek, hogy ezt a folyamatot tudatosan figyeljem. Résen legyek, és soha egy szál cigarettát se szívok el öntudatlanul.” Ugye, ott kezdődik igazán az ártalmassága, az addiktív jellege, amikor az ember már áldozatává válik valamely szokásának. Nincs benne öröm, az a tudatosság, ahogy valaki ízleli a falatot, hanem habzsolni kell. Lehet, hogy pszichiáterként nem túl hétköznapi a látásmódom, de mégis azt érzem inkább működőképesnek, ha az elejétől kezdve jóban vagyunk magunkkal.

Hát, szerintem nem így szokott lenni… Inkább dühből indítunk. Elegünk van valamiből – vagy inkább magunkból.

Szeretem az edző metaforáját, ami épp ide illik. Az a jó edző, aki egyszerre tud erős követelményeket támasztani, és közben éreztetni a szeretetét, tiszteletét, megbecsülését a fiatal sportoló felé. Hogyha nincs ez a meleg, szeretetteli oldószere az egésznek, akkor lesz kegyetlen, hideg és kínzó a követelmények támasztása. Ez rárímel arra a neveltetési mintázatra, amit a társadalmunkban kevés ember tud kikerülni.

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Na de ha cipeljük magunkkal ezt a mintát évtizedeken keresztül, akkor hogyan lehet felülírni?

Alapkérdés, hogyan definiálhatja újra az ember a kapcsolatát önmagával, hogy fölfedezze azt a minőséget, milyen az élet, amikor a legjobb barátomként vagyok önmagam társaságában. Milyen élethez vezet, ha abbahagyom saját magam kritizálását, vagy azt a kényszerítő nyomásgyakorlást, hogy nekem mindig meg kell változnom, másmilyennek kell lennem, jobbá kell válnom? Milyen lenne, ha egyszerűen csak derűsen tekintenék arra, hogy ilyen vagyok, így nézek ki, ezek az eredményeim? Ha úgy gondolnánk, hogy remek társaságban vagyunk önmagunkkal?

Hát igen, 24 órát együtt lenni valakivel, akit utálok – rémes. Márpedig önmagunkkal folyamatosan össze vagyunk zárva! Azt mondod, hogy az önmagunkhoz való hozzáállás az alapja annak, hogy bármit áthangoljunk az életünkben?

A lényegi változások belül kezdődnek. Lehet barkácsolni, rendezgetni a díszleteket magunk körül, vagy abban reménykedni, hogy majd jön egy ilyen partner vagy egy olyan munkalehetőség, vagy egy pénzes projekt, vagy végre lefogyok… De végül még a drasztikus fogyások, a jelentős testi változással járó plasztikai műtétek vagy a lottónyeremények utáni vizsgálatok is azt mutatják, hogy ha nem történik belső változás, akkor az illető egy bizonyos idő után ugyanott köt ki, ahol korábban tartott. Rendre az a tapasztalat, hogy nem a külsőségek számítanak igazán.

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Változás, változtatás… Ajtók, amiken be kellene lépni, de az ember olyan sokszor megtorpan vagy visszahőköl. Szinte közhelyszerű már, hogy úgy tűnik, a rossz biztonsága még mindig kevésbé félelemkeltő, mint az elindulás. Pedig ott zubog a vágy a lélek mélyén!

A biztonságérzet valószínűleg a legalapvetőbb emberi szükségleteink egyike. Az a gond vele, hogy a biztonságérzet által uralt élet unalmas, azt nem érdemes élni…

A boldogság élményét keressük, ami leegyszerűsítve két dologból szokott összeállni: az egyik, hogy biztonságban vagyunk, a másik hogy élményt, kalandot élünk át. Ha csak az első van, az a már említett unalom, ha pedig csak a második, az stresszt okoz.

Nyilván felnőttként a legtöbb ember arra törekszik, hogy az élményt és a biztonságérzetet jól kombinálja. A biztonságérzet legprimitívebb formáját az állandóság vagy a változatlanság adja. Ehhez a legkönnyebb hozzányúlni, ezért ismétlik annyian felnőtt korukban a gyerekkori traumatikus kapcsolatoknak a mintáit. Apuka alkoholista volt, vert, és tessék, ott kötök ki, hogy a férjem is így bánik velem. Nemrég mesélte valaki, hogy amikor először meglátta a férjét részegen, összeomlott benne egy világ, mert ugyanolyan volt, mint az apja. Bárki felismerheti, miként rekonstruálja a szülői mintát. Ezek az ismétlések elementáris erejűek és tudattalanok. Viszont egyértelmű, hogy nem szólhat erről az élet, jobb a boldogságot választani.

Egyértelmű, de a kérdés az, hogy hogyan?

Ha az ember ráérez arra, hogyan másolja a szülei mintáját, akkor hasznos lélekben kicsit visszamenni, vagy legalábbis azt a kapcsolatot, ahol anya, apa és én is ott vagyok, ügyesen rekonstruálni lelki-érzelmi szinten, és újraírni valamit… Ehhez persze gyakran segítség kell. A lényeg oda eljutni, hogy rá tudjunk bólintani, elfogadjuk azt, ami és ahogy volt, és megértsük, hogy most már a legfőbb szövetségesem én magam vagyok. Ha vágyom arra, hogy valaki feltétel nélkül elfogadjon és szeressen, ezt az élményt először magamnak kell tudni megadni. A változatlanság biztonságánál sokkal működőképesebb az önmagunkhoz való kapcsolódás stabilitása. Hogy hajlandó vagyok a saját vágyaimmal, elképzeléseimmel, igényeimmel, fantáziáimmal, érzéseimmel meghitt viszonyban lenni. Ha  tudom, hogy akármit is hoz az élet, képes leszek átkísérni magam egy nehéz szakaszon. Nyilván jó, hogy ha mások támogatnak, ha van hitem, de az alap mégiscsak az, hogy magamra támaszkodhatok. Klasszikus példa, amikor valaki nagyon elvágyódik egy kapcsolatból, de retteg attól, hogy mi lesz, ha egyedül marad, akkor valahogy megpróbálja addig csűrni-csavarni, amíg megjelenik egy olyan ember, akihez közvetlenül át tud slisszolni.

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Én ebben sose hittem.

Működhet, de a tapasztalatok alapján úgy tűnik, hogy ha e közben nem sikerül átélni, hogy valami véget ér, aztán a semmi van, és utána épül fel valami új - akkor nagy a veszélye, hogy az előzőhöz hasonlóan alakul az új kapcsolat is.

Bármit próbálunk elhatározni, meg kell élni a véget, az űrt, a kockázatokat. Az utat nem lehet megúszni…

Nekem is ez a tapasztalatom. Persze felmerül a kérdés, hogy mi ad erőt a semmiben, és ahhoz, hogy elbúcsúzzam valamitől, ami már nem annyira működik. És megint visszaérünk az önmagammal való szeretetteli és teherbíró kapcsolathoz. Mert ha nem bízol benne, hogy bármi is történik, te életképes leszel, akkor rettegés lesz minden változási helyzet.

És azt a bizalmat miként tudja felépíteni az ember?

Meg kell találni a módját, hogy ez a szövetség önmagamon belül hogyan legyen teherbíró. Hasznos, ha az ember párbeszédet folytat önmagával. Sokan bírálják ezt a koncepciót, hogy ugyan miért csinálnánk úgy, mintha az emberben két dolog lenne, ami kapcsolatban van egymással, amikor az ember egy és oszthatatlan. De a tapasztalat azt mutatja, hogy ha valaki meg tudja találni önmagában a két minőséget, amelyeket párbeszédbe tud hozni - például a tudatom és a testem, vagy egy régebbi önmagam lelkiállapota és egy mostani -, és képes a kommunikáció révén ezt a kapcsolatot szeretettel feltölteni, ez rendíthetetlen stabilitást adhat nehéz helyzetben. Mert bárki másra támaszkodsz, elsodorhatja az élet mellőled.

Bármilyen képességedben bízol, könnyen lehet, hogy nem fogod tudni használni. De te mindig ott vagy önmagad számára.

És lejátszani párbeszédeket, tudatosítani a félelmeket és a vágyakat is?

Így van. A párbeszéd az egyik legerősebb eszköz. Ezért épül erre a szomatodráma – test és lélek között, vagy testrészekkel folytatott beszélgetés - ami nagyon mélyről jövő gyógyító lehetőségeket tartalmaz.

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Elbeszélgethet a magányos én a képzeletbeli, már társra találttal, a mostani, még túlsúlyos a majdani ideálissal…, és folytathatnám a sort.

Igen. Mindez képzeletben létrehozható. De sokan elriadnak ettől, mert leszoktak róla, hogy a képzeletüket ilyen módon használják, és inkább csak a kézzelfogható, racionális dolgokkal foglalkoznak.

Érdekes párbeszéd lenne, hogy elképzeljük a 2016 év végi énünket. Mire szeretne emlékezni, hogy szeretné a még előttünk lévő évet zárni, mit súgna a jelenleginek, aki még csak épp nekiindul…

Ez nekem nagyon tetszik. De ha valaki túl nagy falatnak érzi ezt egy egész évre, akkor bontsa le és képzelje el, hogy milyen lenne egy tökéletes napja, amikor igazán élvezné az életét. Amikor nem pusztán arra hangolódik reggel, hogy „ki vagyok én, mik a szerepeim, mit kell ma megcsinálnom mindenképpen?” Létezik a mondás, miszerint a nap végére általában nem is attól fáradunk el, amit csináltunk, hanem attól, amit nem… Az igazi kimerülést az a feszültség adja, ami napközben generálódik. Hogy hány dolog maradt el, mennyit szorongtam azon, hogy erre menjek vagy arra, ahelyett hogy elindultam volna. Ezt nem érdemes hosszabb távon csinálni, mert csak pusztul a lélek… Javaslom, ha csak lehet, hozzunk egy döntést az év minden napjának reggelén: ma egy boldog napom lesz – és aztán cselekedjünk bátran, menjünk be az ajtókon, amelyek megnyílnak előttünk!