Lélekbúvár: Önbizalom, önértékelés – Szily Nóra műsora

CS.A: Vagy inkább mennyire nem… Gondoltam, ha már ilyen szép környezetben leszünk, talán lesznek itt aranyhalak és esetleg kívánhatok tőlük valamit ezzel kapcsolatban. Gyakran magamat hibáztatom azért, hogy az önbizalomnak inkább a hiányát érzem. Több minden kapcsolódik ehhez a témához: hiszünk-e a képességeinkben, a lehetőségeinkben, és folytathatnám… Mindezek a kételyek összeadódnak és komoly feszültséget keltenek bennem.

M.N: Igen, mert igazán önbizalomhiány nem létezik. Van valamilyen foka, amit elégségesnek, túl soknak vagy épp túl alacsonynak érzünk. Magát az önbizalmat is nehéz meghatározni, hiszen ez egy általános fogalom, a valóságban pedig mindig egy egyén áll mögötte, és tölti meg tartalommal. Amit az önbizalomról hiszünk, azt mi magunk alkotjuk, és ráadásul még a szituációktól is függ. Hiszen van olyan helyzet, amikor azt érezzük, hogy van, máskor meg keveselljük ahhoz képest, amennyit szükségesnek éreznénk. De talán az első legfontosabb felismerés és egyben jó hír is, hogy ha a képet magunk alkotjuk, azt is jelenti, hogy meg tudjuk változtatni.

CS.A: De a változtatáshoz is kell hit – vagyis önbizalom! Hogyan lehet ebben fejlődni? Szerintem muszáj a sikerélményekről is beszélni. Vagyis hogy hogyan éljük meg a szakmai és magánéleti sikereinket. Hogy az fejleszti-e az önbizalmunkat? Mert ezzel az erővel nekem tényleg több lehetne…

M.N: A kevés önbizalommal bíró ember nem elég bátor, nincs elég energiája, leginkább külső megerősítésekre vágyik és támaszkodik, míg az önbizalommal teli ember magabiztos, keresi a lehetőségeket, megragadja azokat és él is velük. De ezek még mind általános jellemzők. Ha viszont saját magunkról kezdünk el gondolkozni, akkor le kell bontani konkrétumokra. Amikor úgy érzem, hogy kevés, akkor egészen pontosan mit gondolok magamról? Mit érzek? Mi az a szituáció, amiben éppen benne vagyok? Mit mondanak mások rólam abban a helyzetben? Ők milyennek látnak? Ha ezeket végiggondoljuk, akkor hirtelen valóságossá válik a kép, és azzal már tudunk valamit kezdeni. A „fénykép” elkészítésével tulajdonképpen megszületik a diagnózis. Beazonosítjuk a saját problémánkat. A következő lépés, hogy hogyan lesz a problémából feladat, aztán pedig elérendő cél. Mit akarok én ezzel kezdeni? Miből venném észre, hogy jól alakul? Mit jelent számomra, hogy elértem a célomat? Mi jelentene számomra sikert? Milyen helyzetben akarom ezt átélni? Ha e féle kérdések mentén az általános, diffúz érzést le tudjuk hozni a való élet szintjére, akkor rögtön el lehet kezdeni dolgozni rajta, és máris ott van a fejlődés lehetősége. Ehhez kell elhatározás, egy program és kitartás.

CS.A: A célokat a saját életedben meghatározhatod, de közben meg oly sok szempontból kiszolgáltatottak vagyunk. Ha a szakmámat nézem – annyi mindentől függ, hogy milyen lehetőségeim adódnak. Nekem azokhoz kell mindig idomulnom, tehát nem csupán én határozom meg, hogy hova akarok eljutni. Némiképp sodródás az életem. Ezért is kell sokszor külső támogatás.

CS.A: A baráti köröm sokkal józanabbul ítél meg és praktikusabb ötleteket tud adni, mint én saját magamnak. Igazán nem tudom, hogy mi az oka annak, hogy van egy kis tölcsér, amin sok minden kifolyik, aminek éppen energiát, hitet kellene adnia. Én soha nem szégyelltem azt sem, hogy alkalmanként pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordulok. Amerikában ez természetes, sőt, sikknek számít, hogy segítséget kérnek az emberek, ha elakadnak. Nálunk ezt még mindig sokan furcsállják, de engem ez nem érdekel. Igenis előfordul, hogy olyan valakire van szükség, aki nem az elfogultak közül való, hanem igazi külső szemlélő, aki másként lát engem, kívülről tud nézni. Kapaszkodót ad.

M.N: Egy munkahelyen az önbizalom nem elégséges szintje kialakulhat azért, mert egy új környezetbe kerül be valaki, a kapcsolati háló még nem jött létre és vákuumban érzi magát. Vagy épp egy olyan új kihívással szembesül, amihez a korábbi tapasztalatait nem érzi elégnek a megoldáshoz. Bármi is van a háttérben, az első mindig a pontos diagnózis, vagyis hogy miből is származik a „hiány”. Azután lehet elindulni. Akár abban, hogy miként lehet kapcsolatokat építeni vagy abban, hogy milyen képességeit tudja a múltból mozgósítani. Ha például egy kudarcot kell kezelni, akkor nagyon hasznos visszaidézni, hogy korábban miként küzdött meg nehéz helyzetekkel. Mi segített akkor? Vissza lehet nyúlni a tapasztalatokhoz, amik erőforrást, eszközt jelenthetnek a jelenben és a jövőben is.

M.N: Az erősségek tudatosítása és összegyűjtése nem mindig könnyű feladat, mert valljuk be őszintén, általában kritikusan nézünk magunkra, hajlamosak vagyunk inkább a hibáinkat látni. A sikert megélni és ünnepelni nem mindig tudjuk. Sőt, inkább annak örülünk, hogy végre túl vagyunk egy feladat elvégzésén. Túl vagyunk egy vizsgán, egy állásinterjún, egy beszámolón… És még ha sikerült is, ahelyett hogy a büszkeséget élnénk át, inkább csak fellélegzünk. Bebillen a mérleg a kritika felé. Az lenne a feladat, hogy az erősségeinket és a gyengébb tulajdonságainkat egyensúlyban lássuk. Ha tisztában vagyunk a pozitívumainkkal, és hiszünk bennük, attól kezdve támaszkodni is tudunk rájuk. Konkrét gyakorlat például a sikerek listázása, és elemzése - hogy akkor és ott milyen képességekre, készségekre volt szükségem, miket használtam, hisz azok megvannak bennem, tehát mozgósíthatók.

CS.A: Gondolkodom, hogy előveszek egy papírt, mert ugye a lényeg az lenne, hogy lássam, mi az, amit sikernek könyvelek el, és mi az, amit kudarcnak. Erre gondolsz?

M.N: Érdemes inkább a sikerekre koncentrálni.

CS.A: Persze, értem, pozitívan kellene szemlélni. De amúgy azt gondolom, hogy egy ideig gyakorolhatsz, erősítheted magad, de azért vannak alapvető alkati adottságok, amiket nem tudsz áthágni.

CS.A: Ezzel kapcsolatban már beszélgettem szakemberekkel is. Nálunk apám volt az, akinek úgy érzem, hogy soha nem tudtam megfelelni. Ő akkor sem dicsért, amikor lehetősége lett volna rá. Aztán az ember ezt egy életen át hordozza magával, folyamatosan próbál bizonyítani, és esetleg magának még kevésbé tud, mint másnak.

M.N: Te már megtetted az első óriási lépést, hisz tisztában vagy azzal, hogy mit szeretnél fejleszteni. Azzal is tudni kell, hogy nem jutunk el a vágyott szintre egyik pillanatról a másikra. Fokozatosan lehet haladni. Nagyon fontos, hogy reálisak legyenek a célkitűzések, és ha esetleg kudarc ér, abból is vonjuk le a tanulságokat. Mert amit elhatározunk, nem mindig jön be elsőre. Az egyes lépések sikerét mindig meg kell ünnepelni, mert anélkül nem válik tudatossá, és nem tudunk a következő alkalommal visszanyúlni hozzá, és energiát meríteni belőle. Így lehet élményről élményre haladva építkezni.

CS.A: A képek felidézéséről az agykontroll jut eszembe…, és az, amiről szintén olvastam, hogy nagyon lényeges, hogy átéljük és érezzük a hálát. A hálát mindazért, amit megkaptunk az élettől. Apróbb és nagyobb sikereket, azt hogy egészségesek vagyunk, hogy itt ülünk, és beszélgethetünk. Hiszek benne, hogy a hála sokat lendíthet rajtunk és az önbizalmunkon is. Ezt próbálom gyakorolni. Sőt, az is jó, ha az ember előre elképzel dolgokat, és szinte átéli mindazt, amire vágyik. Ez a vizualizáció. Lehet, hogy komplikáltan hangzik, hogy előre ne szorongjunk attól, ami következik, a feladattól, vagy akármilyen magánéleti történéstől, hanem képzeljük el, hogy már megtörtént, és úgy alakult, ahogy nekünk jó. És érezzük a hálát. Ez persze nem ezt jelenti, hogy automatikusan minden sikerülni fog, mert nem…

CS.A: Pozitívabb lesz, igen, és megszünteti a pesszimizmust, a szkeptikusságot. De azért ez nehéz feladat.

M.N: Egy cél igazából akkor válik hitelessé, ha konkréttá válik. Elképzelem, hogy mit látok, mit érzek, mit hallok? Minél pontosabban magunk elé idézzük a helyzetet, annál vonzóbbá tud válni.

M.N: Így van. Gondoljunk csak az olimpikonokra. Ők is felkészülnek mentálisan. Lejátsszák fejben az egész gyakorlatot, és már kimutatták, hogy ennek ugyanakkora szerepe van a sikerben, mint magának a fizikai gyakorlásnak.

CS.A: Azért ez nem egyszerű tanulási folyamat. Én még nem jutottam el arra a szintre, ahova szeretnék, de meg kell becsülnöm az életemet, a sikereimet, mindazt, ami történik velem. De közben meg mindig eszembe jut Gregor József, aki azt mondta, hogy a magabiztosság megöli a művészetet. Vagyis mindig kell egy kis bizonytalanság, kétely. Hátra dőlni nem lehet…

M.N: Épp az a lényege, hogy erőt, energiát adjon nekünk abban, hogy meg tudjuk valósítani azt, amit szeretnénk. Hogy ne visszahúzó erő legyen, hanem inspiráló plusz. És ez nem vagy-vagy kérdése. Mind a kettőnek meg kell lennie benned: a bizonytalanságnak és a magabiztosságnak – megfelelő egyensúlyban, és ezt akkor érzed, ha lendülettel visz előre!

CS.A: Igyekszem egyre bátrabb lenni, de azért a gátlásaim még sokszor visszahúznak. Azokon van még mit faragni, hogy végre igazán szárnyalni tudjak…