Berthát egész Európa ismerte. Harcos volt, bátor és jó. Nem hagyta, hogy élete fonala úgy gubancolódjon, ahogy mások elvárták volna, ő döntött a sorsáról és kicsit a világéról is. Bertha von Suttner volt az első nő, aki Nobel-díjat kapott, sőt magát a Nobel-díjat is neki köszönhetjük.

Bertha Felicie Sophie von Kinsky 1843. június 9-én született Prágában egy grófi, arisztokrata családba. Édesapja, Franz-Josef Graf von Kinsky osztrák tábornagy volt, akit a család korán elveszített, így Berthát és testvérét édesanyjuk, Sophie egyedül nevelte fel. Kifogástalan taníttatásban részesültek mindketten, Berta már egészen fiatal korától kezdődően nyelveket tanult, értett a zenéhez, rendkívül sokat olvasott és tájékozott volt a világ dolgairól, ahogy az egy művelt kisasszonyhoz illett. A család sokat utazott, pezsgő társadalmi életet éltek, idővel azonban a nagy kiruccanásokból vissza kellett venniük, anyagi helyzetük kezdett szűkössé válni. Igazából a családfő halála óta szorult a nadrágszíj, de valahogy elboldogultak ideig-óráig. Mikor Bertha úgy döntött, hogy nem él többé a családja nyakán, sorsfordító lépésre szánta el magát: állást keresett. Talált is hamarjában. Tanító lett Bécsben a jómódú Suttner báró lányai mellett. Ekkor találkozott leendő férjével is, Suttnerék fiával, Arthurral. Szerelem volt első látásra. 

Forrás: AFP
Bertha

A fiatalok boldogsága azonban csak lassan teljesedett be. Bertha 1876-ban Párizsba utazott, mert belátta, hogy ők ketten sosem lehetnek együtt, ezért messze akart menekülni a kínzó szerelem elől. Ekkor bukkant rá egy hirdetésre az egyik bécsi lapban: "Nem egészen fiatal, gazdag és nagy műveltségű, Párizsban élő úr keres hasonló korú, több nyelvet tudó titkárnőt, aki házát is irányítaná." Bertha jelentkezett, megkapta az állást, majd munkába állt Alfred Nobelnél, akivel jól érezte magát. A férfi idővel teljesen belehabarodott a harmincas éveiben járó grófnőbe, naphosszat a békéről beszélgettek. Csak egy kis érdekesség: Alfred Nobel találta fel a dinamitot, nem rossz vagy ártó szándékból, mondhatni véletlenül. Ebből aztán meggazdagodott, de sosem hagyta nyugodni a gondolat, hogy milyen pusztító fegyvert hozott létre. Nobel állította Berthának - és ezzel együtt magának is bemagyarázta -, hogy nem kell félnie, nincs az a nép, aki ilyen erős fegyvert vetne be háború esetén, hiszen az hatalmas pusztítást jelentene. Nos, sajnos Nobel túl optimista volt. Ha látná, azóta mi mindent használnak arra, hogy ember embert öljön... Így éltek tehát együtt: Bertha, szívében szomorúsággal elvesztett kedvese miatt, Nobel pedig bimbózó szerelemmel a nő iránt. Nem tudhatjuk, mi lett volna belőlük, talán idővel több lett volna köztük, mint barátság, ha nincs az a bizonyos levél.

Forrás: AFP
Alfred Nobel

A szív mindig győz az ész felett, ha szerelemről van szó. Így esett, hogy a szerelmes ifjú, Arthur von Suttner levelet küldött Berthának, megkérte a nő kezét, aki örömében már indult is vissza Bécsbe, ahol azonnal egybekeltek a Suttner család egyértelmű rosszallása, tiltakozása ellenére is. Mi jár azoknak, akik a tilosban járnak? Semmi jó. A szerelmeseket azon nyomban kitagadták, szedhették a sátorfájukat. Meg sem álltak a Kaukázusig, hogy ott a messzi távolban kezdjenek közös, boldogabb életet. Alapvetően ez az egész rendkívül romantikus, olyan, mint egy lányregény. Jó lesz az eszünkbe vésni, hogy igenis van olyan, hogy igazán szerelmes a férfiember. Ezt csak azokra az estékre való tekintettel mondom, amikor kisírt szemmel gondolunk arra a srácra, aki tetszik, és tépjük magunkat, hogy miért nem ír, miért nem hív, miért nem keres. Nem kell elméleteket gyártani, lányok! Tisztán látszik, hogy ha egy fiú akar egy lányt, akkor a Kaukázusig is elmegy érte/vele. Ha nem így tesz, akkor nincs miért szomorkodni, mert az a fiú nem a mi igazi Suttnerünk. No, de ne térjünk el ennyire a témától.

A szerelmesek kilenc évig éltek a Kaukázusban, ahol zene- és nyelvtanításból, valamint írásból tartották el magukat. Időközben kiderült, hogy Bertha tehetségesen ír, akárcsak Arthur. Regényeket, értekezéseket készítettek életükről, háborúellenes gondolataikról, tapasztalataikról. Így teltek mindennapjaik boldogan, csöndesen elmélkedve éveken keresztül. Mikor lecsitultak a családi kedélyek Bécsben, a házaspár úgy döntött, ideje visszatérni, így 1885-ben hazautaztak. Úgy sejtem, Bertha sosem lett a Suttner família kedvenc sógornője, viszont megtanulták elfogadni a helyzetet, megbocsájtottak nekik és normális kapcsolatot ápoltak velük eztán. Visszatérésüket követően Bertha még többet és még nagyobb erővel dolgozott, bekapcsolódott férjével a békemozgalomba, részt vett az első nemzetközi békekongresszuson, megalapította, majd ő lett az elnöke az Osztrák Béke Társaságnak, előadásokat tartott, többek között Budapesten is több ízben, egymás után írta pacifista könyveit, sőt még folyóiratot is indított a témában. Leghíresebb könyve az életrajzi ihletésű Le a fegyvert! 1889-ben jelent meg. Alfred Nobel hosszú levelet írt a megjelenést követően Berthának, amiben gratulált a csodás íráshoz és örömét fejezte ki, amiért mindketten azonos véleményen vannak a béke fontosságát illetően annyi év elteltével is. Ettől kezdve szorosabb kapcsolat fűzte össze őket, rendszeresen leveleztek, persze csak barátokként. Bertha folyamatosan tájékoztatta Nobelt a békemozgalom aktuális ügyeiről, fejlődéséről, a férfi pedig megígérte, hogy tenni fog ő is valamit a jó ügy érdekében. Tett is! Hogy bizonyítsa a világnak és Berthának békés szándékait, a vagyonát, amit a pusztító találmánya által szerzett, a béke javára fordította. Végrendeletében rögzítette, hogy halála után vagyonából hozzanak létre egy olyan alapot, amelynek kamatait minden évben osszák szét azon személyek között, akik a legtöbbet tettek előző évben a világért, tudományért, békéért. Ez lett a mindenki által ismert rangos kitüntetés, a Nobel-díj, amit részben Berthának is köszönhetünk. Hiszen ha nem találkoznak, és nem gyakorol hatást a férfira a nő béke iránti szenvedélye, nem biztos, hogy így alakultak volna a dolgok.

Forrás: Wikipedia
Nobel-díj

1902-ben Bertha megözvegyült, ám szeretett férje halála után sem adta fel a harcot egy percre sem. Tovább folytatta előadásait a békéről, részt vett a hágai, londoni békekonferencián is, sőt utolsó erejével a bostoni békekongresszuson is felszólalt. 1905-ben kitartó és állhatatos munkájáért, 62 éves korában Nobel-békedíjat kapott. Ezzel ő lett az első nő a világon, akit ezzel a kitüntetéssel illettek. 1914. június 21-én halt meg daganatos betegségben, két hónappal azelőtt, hogy kitört volna az első világháború. Az a háború, ami ellen egész életében küzdött. Bizonyos szempontból jobb is, hogy nem élte meg a háború kezdetét, a bánatba biztosan belehalt volna. Így legalább úgy távozott, hogy hitt az emberi jóságban és a változás képességében.

Bertha példás életet élt. Sokat lehet belőle tanulni, például azt, hogy egyetlen fecske is csinálhat nyarat. Szűnni nem akaró békeszeretete másokra is átragadt, mindenki lelkesen követte őt. Sajnos a nagy katasztrófákat megakadályozni nem tudta, de azt elérte, hogy a világ jobbik fele felnyissa a szemét és hangosan kívánja, és tegyen a háborítatlan jövőért.

 

Neki köszönhetjük a miniszoknyáthttp://www.life.hu/sztarszerzok/20130306-takacs-nora-mary-quant-a-miniszoknya-megalkotoja.html Indira Gandhi, az évezred asszonyahttp://www.life.hu/sztarszerzok/20130226-indira-ghandi-az-evezred-asszonya.html Csodálatos és megható: Helen Keller történetehttp://www.life.hu/sztarszerzok/20130219-takacs-nora-helen-keller-siketvak-no-meghato-tortenete.html Peggy Guggenheim, a művészek mecénásahttp://www.life.hu/sztarszerzok/20130213-peggy-guggenheim-a-muveszek-mecenasa.html Ada Lovelace, a világ első programozónőjehttp://www.life.hu/sztarszerzok/20130205-ada-lovelace-a-vilag-elso-programozonoje.html