Détár Enikő: "Lehetetlen folyamatosan a topon lenni" - Szily Nóra interjúja

Merre billen most?

Azt gondolom, hogy a jó felé akarom, és a jó felé kell billennie. Egyébként nem szeretnék semmi rosszról beszélni. Mérhetetlenül megbántam, hogy az utóbbi években olyan sokat adtam magamból, mert azt tapasztaltam, hogy visszaéltek vele, és sokszor csúnyán kiforgatták a szavaimat - a sajtó és bizonyos emberek is. Munkáról, minimális magánéletről szívesen mesélek, de többről nem. Tényleg megbántam. Túl közel jöhettek. Ezt nem mindig gondoltuk végig elég tudatosan. Ha újrakezdeném, már nem mennék bele ebbe a játékba. Hiba volt. Lehet, hogy kevésbé lennék ismert, de akkor sem tárulkoznék ki ennyire. Nem engednék be tévéstábot, újságírót, fotóst a házba. Na jó, téged igen - de csak egy baráti beszélgetésre.

Miközben azt gondolom, hogy bizonyos történetek - akár teljesítésben, akár talpra állásban - példaértékűek lehetnek sok ember számára.

Igen, de már megint itt tartunk. Idézted a sorozat címét, hogy "Jóban-Rosszban" - de máris másfelé indultunk el. A saját életem felé. Ez lett a fő irány. Csak a töredéke marad meg annak, hogy mi a munkám, a dolgom, miért vagyok jelen. Persze ha megnézem, külföldön is olyan fura lett a világ. Az igazán nagy előadók, színészek sem arról beszélnek, hogy mit próbálnak, miben forgatnak - az csupán egy mellékes mondat -, hanem hogy ki mit csinál, kivel van, közben ki volt beteg a környezetében - ez szerintem mindenütt furcsán rossz irányba csúszott el.

Be akarsz fékezni?

Igen. Határozottan.

Mégiscsak érdekes az emberek számára, hogy jött egy csend, aztán egy váltás... Ebben van valami sorsszerűség szerinted? Hogy egyszer elvesz, aztán ad...

Szerintem ez mindig így van, akár a keleti filozófiában, akár bármi másban hiszel. Talán már neked is mondtam, hogy minél magasabbra nő egy fa, fontos, hogy lefelé is annál nagyobb, szélesebb és szerteágazóbb legyen a gyökere, mert egyébként felborul. Sőt azt is gondolom már, hogy a fának a kérgén belül az évgyűrűket sem kell mindenkinek látnia. Az sem biztos, hogy ki kell ásni azt a fát és bekukucskálni, hogy mi van alul...

Neked a gyökereid, a színpad, a színház - megvannak.

Ahogy telnek az évek, persze nagyon fontos, hogy ezek megvannak, de nem csak a munka ad stabilitást. Bár én mindig is vállaltam és vállalom, hogy akkor tekintem teljesnek az életem, ha minden héten megadatik az a fajta sikerélmény, hogy megmutathatom magam a színpadon - szinte mindegy, hogy milyen műfajban. Hogy adhatok és kaphatok. Szerencsére most viszonylag széles spektrumú Karival az életünk, hiszen például a Jelenetek egy házasságból című darabbal (szerző: Ingmar Bergman, a szerk.) a százhuszadik előadás felé tartunk a fővárosban és vidéken. Lehet minket szeretni, vagy nem szeretni, de ez mégis lenyűgöző, hogy még mindig telt házzal megy. Imádjuk, hogy ez van, és azt gondoljuk, hogy tanulságos nekünk is, és a nézőknek is.

Nektek miben?

Szerintem mindannyian sok mindent fejben játszunk le az emberi kapcsolatokban, és nem merjük, vagy nem tudjuk "úgy" kimondani, hogy ne indulatból fakadjon, hogy ne fájjon. A színpadon egy csomó mindent kijátszhatsz, megmutathatsz, odaadhatsz.

Szelep tud lenni...

...igen, a lényemnek, az életemnek, az életünknek. Így van. Ez nemcsak egymás felé igaz, hanem az élet különböző területeire is - egyszer csak kimondhatsz dolgokat, amiket amúgy talán nem tehetnél. A színháznak épp ez a varázsa: egyrészt ez az "adok-kapok", másrészt, hogy olyan mondatokat, gondolatokat tehetsz magadévá remek szerzőktől, amik az életben is nagyon sokat segítnek. Ez lehet kapaszkodó - és ahogy megfogalmaztad -, egy szelep, ami kinyílhat egy figurán keresztül.

Ne utasíts vissza minden kérdést, ami a privát szférára vonatkozik, kérlek... Az, hogy Karival együtt dolgoztok, az munka egymásért és egymáson is. Néha nem sok?

Nem vagyunk 0-24-ig összezárva, sok helyen dolgozunk, mindig hozunk haza új impulzusokat egymásnak is. Amúgy meg szeretünk együtt lenni, de otthon is úgy élünk, hogy mindenkinek megvan a szóló élete, ha igényli. Zsigmond elvonulhat és játszik, vagy olvas, Kari is teszi a dolgát és én is a magamét. Közben mégis együtt vagyunk, érezzük egymás közelségét, és ez nagyon jó.

Még több kép a galériában

Újdonság, hogy most egy szappanoperában forgatsz, hiszen ilyen még nem volt.

Szappanoperában még tényleg nem. A Lindában annak idején igen, sőt az esküvőnk előtti napon is dolgoztam még, tényleg! A sátorállítás végére értem oda, mert a forgatásról estem be.

Na, de ott tartottunk, hogy megszólalt a telefon - ajánlat a Jóban Rosszban egy szerepére. Hogyan reagáltál?

Nagyon örültem neki. Élt már bennem a vágy is, hogy ha valami becsukódott, akkor jó lenne valami újat nyitni.

Egy hoteltulajdonos nőt játszol, aki majdnem mindent megengedhet magának, szinte bármi belefér... Szeretnéd, ha igaziból is így lenne?

Nekem nem férhetne bele, és ezt csak az utóbbi néhány évben fogalmaztam meg, hogy miért is. Lehet, hogy én ennél sokkal vadabb és szélsőségesebb lettem volna a civil életemben, de nagyon korán egyrészt Kari mellett kötöttem ki, másrészt hamar született közös gyermekünk. Azt te is tudod, hogy onnantól kezdve, hogy egy nő gyereknek ad életet - az óriási örömmel jár, de valamit le is vesz belőled. A társadalmi elvárások miatt is megváltozik minden. Lehet, hogy néha beszóltam volna egy újságírónak, akár egy tévéinterjúban is, vagy pusztán brahiból bárhol, bárkinek, mert valaki szórakozott velem, de azt mondtam, hogy nem teszem meg, mert már nemcsak magamért és egy másik felnőtt emberért felelek, hanem egy gyerekért is, akit másnap elviszek az iskolába.

Nyolc év RTL Klub után sem lázadtál, kérdeztél... Nem potyogtak a könnyeid látványosan - miközben azt gondolom, hogy a gyásznak el kellett jönnie, hisz búcsúztál egy korszaktól.

Annyi minden történt akkoriban, amibe most nem szeretnék belemenni, hogy igazából akkor fel sem fogtam. Persze éreztem korábban is, hogy nem fog örökké tartani. Ezen sokszor poénkodtunk is István Danival, hogy nem innen megyünk a temetőbe... De én erre a lehetőségre tényleg úgy tekintettem már az elején is, hogy ha ez félév, akkor félév, ha egy év, akkor annyi. Ahogy teltek az évek, sóhajtottam egy jólesőt, hogy de jó, ez még mindig van! Ha belegondolsz Nóra, kétgyerekes anyukaként, ennyi színházi és más szakmában eltöltött év után - az ember már el tudja helyezni magát. Látja a határait. Hogy közben volt egy ilyen lehetőség, ami mellett gyakorlatilag mindent csinálhattam - nem kényszerültem kellemetlen vagy fikarcnyi szerepekre, ami egyébként becsúszhatott volna. Lássuk be, hogy ez a korszak nekem csak jót hozott az életembe.

Szerettem azt a kifejezést, amit akkortájt viccesen alkottál magadra: "Médiacirmos". Az már nem hiányzik?

De néha igen.

Mi?

Az a fajta rituálé... A tévézés gyakorlatilag olyan - kis túlzással -, mintha röntgenfelvétel készülne rólad minden nap. Akár jó kedvem van, akár rossz, akár tetszik az adott ruha, akár nem, akkor is meg kell csinálni. Jól! Méghozzá nagyon szoros időben. Én úgy hívtam, hogy ez a "Kapd össze magad, anya, fél óra alatt" projekt. Most ez nincs. Mert bár a színházban is minden este picit más, de ott 4-6 hétig próbálsz, ugyanaz a ruhád, ugyanazt fogod játszani, mondani, énekelni... Megvan, hogy hova nyúlsz a jelmezért, a kellékért. A tévében minden nap valami újat kell produkálni, ami ébren és éberen tart. Ez a fajta játékosság hiányzik. Nyilván nem álszenteskedek, de az is jó volt, hogy a számlámra havonta megérkezett egy adott összeg, tehát volt egy stabil bevételem. Ezt az egzisztenciális biztonságot a magunkfajta ritkán élheti át.

Olyan nincs, hogy az ne legyen, de tényleg annyi minden történt ott hirtelen, hogy azzal nem tudtam szembesülni, hogy ez most pontosan mit jelent. Nem mondom, hogy "Jaj de jó, hogy ennek vége" - nem. Valami lezárult, viszont nekem legalább "valami" volt! Nemcsak nekem, hanem Kari életében is voltak nehéz időszakok. Egyébként ha bárkivel beszélsz, nincs olyan színész, aki úgymond "töretlen" pályáról tud beszélni. Lehetetlen folyamatosan a topon lenni, mindig valami újat mutatni. Előbb-utóbb lesz egy belső igény, hogy nem adod föl és már nem csak a túlélésre gyúrsz. Próbálom magam úgy látni, összerakni, nem feladni, hogy bármikor jöhessen valami új. Jön, ha jönni akar, ha jönnie kell.

Tehát nincs benned az a kényszer, hogy nekem mindig muszáj "fent" lenni, mert elvárja a világ, mert az a kép él...

Ez változó. Van, amikor baromi nyomasztó. Az utcán sokan odajönnek, megkérdeznek, és amikor elég, akkor visszavonulok. Maradok a falun belül, vagy elmegyek abba a konditerembe, ahol mindenki ismer, vagy az énektanárhoz. Megteremtem a keretét, hogy ne kelljen folyamatosan kifelé élni, lehetőséget se adni rá. Valamikor köszönjük szépen, de nem kérjük a külvilágot. Azt gondolom, hogy van, ami csak rám tartozik, és hogy az életünknek vannak különböző titkai. Ebből van olyan, amit csak a pároddal osztasz meg, valamit csak a gyerekeddel, van, amit csak a barátaid egy részével, és van, amit meg belül kell elrendezni.

Azt mondtad, azt szeretnéd, hogy úgy érezd magad jól, hogy ne csak úgy csinálj, hanem...

...hogy tényleg jól is érezzem magam. Hát szerintem ez a lényeg és ezen kell dolgozni.

Most hol tartasz ebben?

Azt gondolom, hogy jó úton járok az elfogadásban, a világ elfogadásában. Egy nagy színésznő mondta, hogy ő azt várja egyszer, ezer nagy színházi szerep után, hogy egyszer csak szembe jöjjön vele a színpadon saját maga. Ő. Ez nagyon jó gondolat. Ez az énkeresés. Ezt nem szabad feladni, és kipipálni sem lehet. Nem olyan, mint amikor a végére érsz az elintéznivalóknak. Szerintem ez egy folyamat. Vagyis hogy úton vagyunk magunk felé és közben a világ is és mi is változunk. Szerintem ez az, amit meg kell tanulni és szokni, és van, amikor könnyebben megy, de van, hogy nagyon nehezen.

Ezekben a hullámzásokban Karival össze tudtok támaszkodni?

Szerintem mi nagyon. Fú, nagyon! Azt gondolom, hogy a mi kapcsolatunknak ez az egyik ereje. Egyébként hiszek abban, hogy nyilván kell valami biokémia, valami zsigeri kötődés - ami nélkül ez nem működik. Amiben van ösztön és nyilván van tudatosság is, hogy amikor a másik bajban van, elkeseredik, azt mindig megérezzük, és ha esetleg együtt kerülünk mélyebb pontra, akkor ott és onnan kapaszkodunk össze. Igazából olyan sosem volt a sok-sok év alatt, hogy teljesen elengedtük volna egymás kezét. Soha. Olyan persze előfordult, hogy az egyikünk erősebben szorította, mint a másik, de olyan, hogy elengedjük egymás kezét, és csússz tovább, vagy repülj tovább, olyan nem volt. Sosem engedtük el teljesen.

Jó volt ma hallgatni téged. És érezni, amit sugárzol.

Én most tényleg igyekszem minden napban megtalálni a jót. Nem hiszek abban, hogy van tökéletes nap. Egy jó napnak is vannak tökéletes pillanatai és van egy csomó kockaság, amit meg végig kell csinálni. Nekem is, mint ahogy mindenkinek... A hullámzásokkal együtt.