"Karácsonykor mindig van velem valaki" - a facér pasi naplójából

Távolabbról szemlélve, vagyis felnőttként már minden átláthatóbb, és ami egész konkrétan a karácsonyt illeti, teljesen világos, hogy az a szüleim számára éppúgy meló volt, mint az esti előadások. Persze ők szerették ezt a hivatást, a színházit éppen úgy, mint a ünnepit, sőt, azt gondolom, hogy az utóbbit mindennél jobban, mert abban én, vagyis a gyerekük voltam a közönség.

Az én örömöm fontosabb volt nekik, ha csupán egy picivel is, mint a teátrumi hétköznapok vadidegen publikumának katarzisa. Én pedig buzgón, tiszta szívből örültem is a szokásos forgatókönyv szerint levezényelt karácsonyi hókuszpókusznak, és remélem, hogy ez a puszta öröm bőven adott annyit, amiért megérte nekik, hogy beleküldtek engem a világba.

Ami pedig a karácsonyozás technikai lebonyolítását illeti: az volt, hogy a családi rendtartás szerint a faterommal délutánonként leléptünk egy órácskányi sétára, amíg a Jézuska feldíszítette a fát, és kikészítette alá az ajándékokat. Sokáig természetesnek vettem, hogy a Jézuskát csak az apám és az én jelenlétem feszélyezi, az viszont picit sem zavarja, hogy miközben ő tesz-vesz a lakásban, édesanyám a fürdőszobában szépítkezik. Idővel persze rájöttem bizonyos összefüggésekre, kezdtem kapizsgálni, hogy hármunkon kívül aligha van más szereplő a játékban.

Ahogy nőtt be a fejem lágya, kezdett világossá válni, hogy a Jézuska kitalált karakter, és csak arra kell, hogy rajta keresztül, az ő sztorija által fogalmazódjon meg egy csomó fontos, szív közeli dolog, amelyet hétköznapi emberek képtelenek csak úgy, valamiféle toposz közbeiktatása nélkül kimondani.

Nem volt ezzel baj, így is arról szólt a karácsony, amiről szerintem szólnia kellett: közösségeket összetartó szeretetről. Azt hittem, jól kitaláltam ezt. De nesze nekem, mert mi van most?

Kezdjük onnan, hogy a karácsonyaim az idők folyamán komoly változásokon mentek keresztül. Más hangsúlyokat, árnyalatokat kapott az ünnep azoktól a történésektől, mint amilyeneket például a szüleim válása hozott magával, vagy amit anyám elvesztése kapcsán kellett megélnem.

Új tartalmakkal töltötte meg a karácsonyt a házasságom is, majd a válásom, és persze ugyancsak formálták az ünnepet a születő és elkopó barátságok. Most az van, hogy bár ma sem ülök szólóban a karácsonyi vacsoraasztalhoz, és facér pasiként is sokat költök ajándékokra - naná, hogy sokat, mert az, hogy én is kapok ezt-azt, az egy ideje senkinek sem jelent katarzist -, de mindemellett, ha vége a hepajnak, ma már egymagamban térek haza.

Ám ha egyedül is, mégsem magányosan. Karácsonykor érzem legbiztosabban, hogy mindig van velem valaki. Nem játék, nem színház, valóság. Ha nem is tudom megnevezni a kísérőmet, azért ez elég katartikus.