Steiner Kristóf: Boldog karácsonyt, Mama!

És most itt vagyunk. Életem - talán - legtöbb kérdőjellel teli évében. Írtam még egy könyvet, Lélekbonbon a címe, és az emberek nagyon szeretik, bölcsnek, barátságosnak és mélynek tartják, de én valahogy úgy érzem, hogy mérföld-milliókra vagyok attól, hogy igazán bölcs, barátságos és mély legyek. Most éppen Tel Avivban lakunk, de igazából már régen nem tudom, hogy hol van az "otthon", és a szó klasszikus értelmében nem is hiányzik, hogy tudjam. Viszont történt egy nagyon izgalmas dolog: Matannal összeházasodtunk, és képzeld, nem tudom, hogyan lehetséges, de sem a ceremónia, sem a mulatság során nem jutottál eszembe. Gondoltam rád sokat a készülődés közben, és azonnal eszembe jutottál, amint - már házas emberként - álomra hajtottam a fejem. De hogy lehet, hogy életem egyik legboldogabb napján - mert tényleg az volt, mesébe illő, csodálatos álom, és romantikusabb, mint mikor Richard Gere felmászik a tűzlétrán Julia Robertsért, és azt kiáltja, hogy "Vivienne királykisasszony, eljöttem érted" - nem voltál ott a fejemben? Én akartam így? Vagy te? Vagy egyszerűen csak... így történt. Nemsokára megint itt a karácsony, és idén ismét Budapesten ünneplünk majd. Olyan lesz, mint egy nagy ansable egy kabaré végén: ott lesz Papa, Zsolti, Matan, sőt, a londoni lakótársaim is. Még nem tudom, hol leszünk szenteste, de ígérem neked, hogy rendesen megcsináljuk a karácsonyt, lesz fa, meg éneklés, meg minden, amit szeretnél.

Van egy film, amit te már sajnos nem láthattál, de imádnád, már csak azért is, mert benne van Hugh Grant, akiről az én Madonna-gyűjteményem inspirációja nyomán albumot akartál készíteni. Igazából szerelem a címe, és az egyik jelenetben azt mondják: "Elmondok neked valamit, csak azért, mert karácsony van, és karácsonykor az igazat mondjuk." Szóval azt hiszem, én is ezért írtam meg ezt a levelet. Mert ideje, hogy leírjam, hogy - bár a halálodat, azt hiszem, mára elfogadtam, illetve legalábbis felfogtam - az életedet még mindig nem látom át. Egyre több kérdés merül fel bennem azzal kapcsolatban, hogy miért haragudtál annyira a Papára, amikor napokon át meditáltál a megbocsátáson, és azzal, hogy miért hagytál magamra olyan sokszor, olyan hosszú időre, miközben a kevés együtt töltött idő alatt folyton azt éreztem, hogy nem vagyok neked elég jó, elég okos, elég felnőtt, elég őszinte, elég igaz. Ezek a gondolatok pedig fájdalmas lázálmokat szülnek.

Arra már rájöttem, hogy a megbocsátás nem szívesség. A megbocsátás kötelesség. Megbocsátani nem könnyű, de haragudni még ennél is sokkal nehezebb. Éppen ezért a megbocsátáshoz nem szabad várakoznom - sem bocsánatkérésre, sem változásra, sem arra, hogy az idő begyógyítsa a sebeket. Mert a megbocsátás nem egy folyamat, hanem egy döntés. Úgyhogy, igazából, én akarok bocsánatot kérni tőled. Amiért ítélkeztem, vagy talán még most is ítélkezem feletted. Tudom, hogy nincs jogom hozzá, mert nem látom a "teljes képet", és mert egyébként sem az a lényeg, hogy megértsem minden egyes mozduatodat és mondandódat, hanem az, hogy elfogadjam, hogy mindkettőnket az szolgálta a legjobban, ami történt. Ahogyan történt. Minden erőmmel azon leszek, hogy mostantól fogva csak a legjobbat gondoljam, feltételezzem és mondjam rólad, és soha, soha többé nem fogom elhinni az egómnak, hogy bármiért is hibáztathatlak. De recitálhatom én naphosszat, hogy "feltétel nélküli szeretet, megváltás ereje", de ha egyszer sem az elengedés, sem a megbocsátás nem vezetett el odáig, hogy béke legyen a szívemben, akkor mégiscsak adnod kell nekem valami jelet! Kérlek, szépen kérlek, látogass meg engem idén karácsonykor, és mondj nekem valamit, amitől megnyugszik a lelkem. Elvégre boszorkány vagy, vagy mi a szösz!

Áldott, kegyelmes ünnepet, drága Mama.

Kristike