Szerelem

Ágnes szereti a férfit. Nem maszatolós szerelem az övék, sokkal inkább az a valódi, mindent elsöprő fajta. Napjaikat csodaként élik meg, nem
zavarja őket, hogy a nő jóval idősebb és tehetősebb párjánál. Gábor grafikusként végzett, hamar megértette, hogy művészetét nem értik meg
soha. Azután már csak az utcán rajzolt arcokat, arctalan járókelőket téve boldoggá. Ötezerért adott pillanatot, naponta négyszer, könnyű
életet élt akkortájt.

A placcon pillantotta meg Ágnest is, pont abban a kis belvárosi utcában, ahol gyakran kereste az életre valót. Nem volt kétsége, hogy festménye közelít felé, félig szakadt bevásárlószatyrot lóbálva a karján. A férfi rögtön felfedezte benne az alkotást, csak idő kellett és hely, hogy létrejöjjön a mű, melyre annyira vágyott már. Gyorsan döntött. Megszólította, megkérte, és megrajzolta szerelmét. Ott az utcán. Akkor és úgy. Furcsa mód a nő azonnal kötélnek állt. Később modellnek is rögtön. Költözni viszont csak két nap múlva költözött. Hozzá. Végérvényesen.

Ágnes azóta azoknak a pillanatoknak él, mely a férfivel való elmélyülését jelentik. Dolgozik persze, mert azt muszáj. Multinál, ahol megbecsülik, mert ő a munkát becsüli meg, fontosnak tűnő üzletasszonyként tevékeny napi tíz órát. De miközben a feladatait rendezi, a pillanatra vár, hogy otthon újra átölelhesse a férfit. Mert csak az ő érintése teszi boldoggá. Amióta megismerte Gábort, pontosan tudja, hogy minden egyéb, mi vele történik, s nincs köze a szeretett férfihoz, lényegtelen. Megtapasztalta a tökéletes harmóniát, melyet korábban csak buta ideának vélt. Érzi minden nap, hogy eggyé váltak, s nem bántja már, hogy környezete - főként túlzottnak tartott rajongása miatt - néha furcsa hóbortnak tekinti viszonyát. Ő a férfit látja csak. Reggel, mikor felkel és este, mikor mellébújik, akkor is. Nehezen alszik el mostanság, talán a stressz, vagy a sok munka miatt, ilyenkor hosszan nézi a mellette pihenő férfi arcát. Imádja bámulni, ahogy párja behunyt szemmel fekszik az ágyban. Gyakran megsimogatja a homlokát, s biztos benne, hogy nála tökéletesebb ember nem létezik. Hálás a sorsnak, hogy elé vezette, ez az igazság.

Gábort megismerkedésük után pont egy héttel érte a baleset. Hazafelé igyekezett abból a belvárosi utcából, ahol pár napja szerelmét rajzolta meg. Boldog volt, mert úgy érezte, élete révbe ért, szökdelve lépdelt, elmerült a gondolataiban, nem figyelt a külvilágra, mikor az úttesthez ért. Talán észlelte még az autót, mikor elé lépett, de onnantól kezdve nem látott mást. Fejét érte az ütés, kómába esett azonnal. Egész testét lanyhává tette a bénulás. Az orvosok azt mondták, nem tér vissza többé. Nincs remény, bárhogy is fáj.

Tíz éve történt mindez. Találkozás a nővel és az autóval egyaránt. Életeket átíró váratlan randevúk. S a szerelem születése, melyet nem tört meg a test törése óta sem. Mikor mindenki lemondott a férfiról, Ágnes hazavitte magához, hogy vele legyen az utolsó napokban. Lefektette, elsimította az ágyát, megigazította a csöveket, melyek a férfit éltették, és mellébújt. Napokig maradtak így, szorosan egymáshoz tapadva, és várták az elmúlást. De a halál nem jött. Se így, se úgy. Se akkor, se máskor. A nő megértette, hogy nincs kegyes halál. Gábor vele maradt inkább.

Megnyugodott ekkor, és bátran nézett szembe az új életével. Erővel és hittel lépett tovább. Tiszta szívvel gondol sorsára ma már. Néha persze hiányzik korábbi léte. Szorong a csöndtől, mely körülveszi, vágyik az erős férfikézre, mely szorosan tartaná, s a megnyugtató szavakra, melyek korábban oly sokszor álomba ringatták. Legnehezebb perceiben Istenre gondol. Már érti, hogy az áldozat egy másik lélekért nem jelent visszavonhatatlan szenvedést. Békét és elfogadást érez. Reményt és boldogulást. És soha el nem múló vágyat, hogy minden nap, mikor este odabújik mellé, kezében tarthassa kedvese kezét. Hogy nézhesse az arcot mindig, melyet akkor, ott, az utcán örökre megtalált.

Legyen meghitt a húsvét nektek is.

Marco