Panna után ma már megfordulnak az utcán

Pannának már nem az olyan elismerés okoz örömöt, ha valaki azt mondja: "Hú, de sokat fogytál", sokkal inkább érzi sikernek, ha valaki rácsodálkozik a ragyogásra és a harmóniára, ami most már árad belőle. "Körülbelül egy éve szakítottam a párommal, ami rettenetesen megviselt. Padlóra kerültem, de beszédterápiába kezdtem, ami azt jelentette, hogy segítséget kértem az összes létező barátomtól, hiszen úgy éreztem, egy embernek nincs elég kapacitása, hogy napokon át hallgassa újra meg újra a történetem. Csak beszéltem, beszéltem, beszéltem, több tízezer forintos telefonszámlát generálva. Szerencsére a családom mellettem állt, támaszkodhattam rájuk. Az éjszakákat leszámítva sosem voltam egyedül, de aludni és megnyugodni nem tudott helyettem senki. A legrosszabb azonban az volt, hogy bármennyit beszéltem, képtelen voltam megnyugodni, toporzékolt a lelkem, nem tudtam aludni. Egy barátom javasolta, hogy fárasszam ki magam. Ne üljek a lakásban, fussak, tornázzak, sporttal tomboljam ki a felgyülemlett feszültséget. Igaza volt, ha eleget mozogtam, ha az izmaim jajgattak estére, akkor végre tudtam aludni. Aztán valahogy, észre sem vettem hogyan és mikor, egyszer csak elmúlt a toporzékolás belőlem, de a mozgás igénye megmaradt.

Addig is szerettem mozogni, de nem ennyire intenzíven, és mellette soha nem figyeltem arra, mit eszem. Imádtam (és imádom ma is) az édességet, de a mennyiséget nem méricskéltem, és arra sem fordítottam figyelmet, hogyan táplálkozom. Amikor csillapodott a szakítás okozta fájdalom, egyszerre fontossá vált ez is. Nem véletlenül persze. Előbújtak tünetek: kiderült, érzékeny vagyok a fehérlisztre, az élesztőre, a fehércukorra, puffadtam, sokat fájt a gyomrom, a fejem. Változtatnom kellett, és én arra gondoltam, nem csak változtatok: én magam akarok változni.

Lehet, ezt előbb is megtehettem volna, lehet, fel kellett volna figyelni a jelekre, talán ott kezdődik a válság a párkapcsolatban, ha estéről estére csokival, csipsz rágcsálásával múlatja az időt az ember. Lehet ez annak a jele, hogy valami nem működik és kell a kapcsolatba valamilyen plusz inger: édesség, fűszeres, sós falatok. A problémák feltárása helyett. Mi mindenesetre sokszor nyúltunk a csoki, a csipsz után, nem is kellett messzire menni érte, a lakásunk alatt volt egy éjjel-nappal nyitva tartó kisbolt."

Pannára úgy kúsztak fel a kilók, hogy alig vette észre: "Akkoriban sem kilókban mértem a változást: azt tudom, hogy voltam már 82 kiló is, és a nyáron, amikor utoljára a balatoni nyaralónkban mértem magam, akkor már csak 66 kiló voltam. De nem ez a lényeg, ez a része annyira nem is érdekes, bár jó érzés tükörbe nézni. Ma már, amikor lemegyek edzeni - és ez hetente többször is megtörténik -, én mindig az első sort választom: szemben a tükörrel. Kontrollál és önbizalmat erősít a helyzet. Nemcsak a külsőm látványa, hanem hogy uralom a helyzetet és a testemet, hogy pontosan, helyesen és szépen csinálom a gyakorlatokat.

Kell ez a szembesülés önmagammal, hiszen sokáig nem érzékeltem a külsőm változását. Az első időszakban hiába néztem magam, hiába forgolódtam a tükör előtt, ugyanazt a kicsit duci lányt láttam, mint előtte. Kell a csoport, a többi ember szeme - és mellé az a tükör, amelyben együtt látszom a többiekkel, hogy érezni tudjam a változást.
Mert baromi nehéz ám elengedni a duci lányt, és amíg az ember nem engedi el, addig vissza fog alakulni a duci lánnyá! Mert azt vonzza be, arra gyúr, sokan ezért is híznak vissza. Nem tudnak mit kezdeni az új testükkel, és azzal, hogy az új testtel együtt új életet, új esélyt is kaptak. Amíg a duci test a személyiség komfortzónája, az a hely, ami biztonságot, menedéket nyújt, addig nem lesz változás. Marad a dacos szembeszegülés: 'Én ilyen vagyok, így fogadj el', esetleg 'Nem veszek fel miniszoknyát, mert kövér vagyok!' A mai napig szinte szégyellem magam miniszoknyában, mert NEM SZOKTAM MEG.

Miniszoknyában mindig arra gondolok, hogy az emberek azt nézik, amit korábban nézhettek volna: 'Jézusom, ez a duci lány ezekre a lábakra miért vesz fel ilyen rövid szoknyát?!' Szinte hitetlenkedek, amikor utánam szólnak az utcán, ilyenkor azonnal keresek egy tükröződő felületet, hogy lássam, megbizonyosodhassak róla: igen, jól nézek ki, a bók pedig nekem szólt, és nem cinikus beszólás. Jelen esetben egy jó, egy jobb nő született, aki igényt tarthat jobb pasikra is, nem a mínusz 16 kilogramm miatt, hanem mert megsokszorozódott a kisugárzása! Ha valaki 82 kilósan imádja magát, az oké, de nálam ez nem így volt..."

Panna életmódváltásának része volt, hogy megtanult főzni is: "Kihívásnak tekintem, hogy nem ehetek meg akármit, és hogy a szabad jelzésű alapanyagokból mások számára is ínycsiklandozó, mutatós, csábító fogásokat készítsek. Az egyik legutóbbi művem a mézes, körtés-fahéjas csirkemell volt. Pedig csak úgy indult az egész, hogy az anyukámmal találkoztam, aki hozott nekem három darab körtét, mert tudta, azt megehetem. Én meg hazavittem és nézegettem, mi is lehetne belőle."

Panna szerint lehet bánkódni is azon, ha korlátokat állít elénk az élet, ha veszteség köszön ránk, ha eltűnik valaki az életünkből, ha szegényedik, szűkül a számunkra vonzó finomságok köre, de ő nem akart magába roskadni sem azért, mert nem volt párja, sem azért, mert száműzni kényszerült a cukrot, péksüteményeket az étrendjéből: "Nincs párom, de ez lehetne a jelmondatom is akár, hogy nem is keresem görcsösen. Magamra figyelek most, magamat építem, és ha úgy akarja a sors, majd betoppan valaki. Én itt vagyok, nem szaladok senki után, nem kergetem a saját jövőmet.

A táplálkozást sem veszem szigorúan. Szerintem bele kell, hogy férjen a legkeményebb diétába is egy kis bűnözés. Ha nagyon nehéz a lemondás, akkor be kell kapni egy falat csokit, vagy egy fél süti, egy korty bor is betolható. De nem is ez a fontos, hanem hogy mindezt bűntudat nélkül kell tudni beilleszteni az életünkbe. A bűntudat ugyanis az egyik legrombolóbb érzelem, semmire se jó, csak bajt okoz. Diétázunk, de elcsábultunk egy szelet vajas kenyérre? Na és? Másnap majd egy kicsit szűkebbre fogjuk az adagot. Én sem száműztem teljesen a tiltott falatokat az étrendemből, de azokat ma már csak ünnepnapokon eszem, ami azért nem csak a karácsonyt jelenti. Egy pár hete megéreztem például az igazi pék által helyben sütött füstölt croissant illatát, elhatároztam, hogy amikor úgy érzem, megérdemlem, akkor nem fogom vissza magam."

De nem veszek egyetlen útmutatást sem tökéletesen rám illőnek, nem kezelem egyetlen diéta vagy módszer leírását sem bibliaként. Magamra, a saját életemre, céljaimra, elvárásaimra szabom azt, hogy ne szaladjak el soha szélsőséges irányba. Egyensúlyra törekszem, és azt hiszem, ma már ezt látják rajtam, hogy közel kerültem hozzá, hogy szinte harmóniában élhetek önmagammal.

Azért nagyon fontosnak tartom, hogy mindezek mellett nem akarom piedesztálra emelni magam. A változás, a fejlődés nálam sem, soha nem lehet teljes. Nincs megállás, az út az örökké tart, mindig van mit tanulni, és egyáltalán nem gondolom, hogy itt és most már elégedett vagyok és hurrá. Folyamatosan dolgozom magamon, az egyensúlyon! Lehet, ez a kulcs, mert ilyen és hasonló sikersztorikat lehet olvasni szép számmal, de arra, hogy egy-egy fázis elérése után mi történik, a valódi nehézségekről, a visszaesésekről kevesebb szó esik. Mert mindennapi küzdelem egészségesnek maradni, szembeszállni az egészségtelen étkekkel és megküzdeni a görcsös evési zavarokkal, a szélsőségekkel. Valójában ez az igazi kihívás!"