Kemény Dénes: "Nekem kellett elvinni a balhét"

November 3-án az olaszok elleni meccsen elbúcsúztattak. Milyen volt?

Már jobb... Azt gondoltam, hogy amikor először nem én fogok ülni a padon, furcsa lesz, és bizonyos értelemben fájni fog. Ehhez képest csak simán szurkoltam.

Nem hiszem!

De így volt, és megmondom, miért. Először is ott voltam végig az edzéseken. Nem én tartottam, hanem Benedek Tibi és Mátéfalvy Csaba, de láttam, hogy mennyit dolgoztak. Nem éreztem úgy, hogy valaki elvette a csapatom. Először is én adtam oda, én szerettem volna, hogy ezen a két meccsen - ami már a jövőről szól -, ne én legyek a padon. Már csak azért is szurkoltam, mert hogyha nem játszott volna jól a csapat, akkor az az én felelősségem is lett volna. Miután az első mérkőzésen magabiztosan, a második meccsen pedig küzdelmesen, de győztünk - nagy probléma nincs.

Ha nem is ültél oda a padra, de nem indult el egy belső monológ, hogy miket mondanál?

Nem. Eltelt hat hét a döntésem óta, és annak a fájdalma, hogy amit eddig csináltam, azt már nem tudom folytatni, szépen - hogy is mondjam - kipuhult belőlem. Megszűnt.

Amikor mérlegeltél, akkor érzelmi oldalról ezt a fájdalmat tetted az egyik serpenyőbe? A másikba pedig az észérvek kerültek?

Nem. Igazából akkor döbbentem rá, hogy mennyire fáj, mikor kimondtam a döntést. Amikor már nem volt visszaút. Előtte úgy gondoltam, hogy a szívem folytatná, hisz ez az életem, imádom! Rengeteg örömet kaptam az egésztől... Másfelől racionálisan a csapatnak az volt az érdeke, hogy egy olyan, fiatalabb edzője legyen, aki négy vagy nyolc évre tudja garantálni, hogy ugyanazzal a frissességgel fog tudni dolgozni, amit én már nem mertem vállalni. Sokáig jobbak voltunk az összes csapatnál egy vagy két kivételtől eltekintve. Most három-négy olyan csapat volt, amelyek bármikor megverhettek minket és még néhány, akik, ha nem játszottunk jól, szintén legyőzhettek. Már nagyon pengeélen táncolt a csapat eredményessége. Ehhez én az előző tizenkét évben nem voltam hozzászokva. Ezek az évek rendesen el is használtak engem.

Lassabban tudtál regenerálódni a stresszes helyzetek után?

Amikor két meccs között egy vagy két éjszaka van, akkor nagyon gyorsan kell dolgozni szakmailag és lelkileg is. Egy győzelem után a vacsoránál még jól vagy. Amikor aludni mész, akkor megfordul a fejedben a másnapi meccs, és ahogy fölébredtél, már reggeltől egy olyan feszültség van benned, amitől teljesen más az egész napod.

De ez le tud állni? Nincs hiányérzeted?

Ebben a pillanatban nincs. Most, hogy csak a lelátón szurkoltam - tehát nem voltam aktív befolyásolója az eseményeknek -, hatalmas nyugalmat éreztem a meccs előtt. Manchester United-szurkoló vagyok. Amikor elkezdődik a mérkőzés, akkor feszült vagyok és drukkolok, de előtte nem azt érzem, amit Sir Alex, aki a cselekedeteivel, a döntéseivel hat arra, ami történik. Lehet, hogy eltelik fél év és nagyon hiányozni fog, és azt fogom mondani, hogy nahát, mégis csinálnám. Nyilván ezt nem lehet, mert ugyebár nem csinálunk bohócot magunkból.

Azt mondod, hogy amikor bejelentetted, hogy vége, akkor jöttél rá, hogy fáj.

Az fájt, hogy a mai naptól kezdve legfeljebb tanácsot adhatok, amit vagy meghallgatnak, vagy nem. Bárki is lesz majd a kapitány, az lesz a dolga, hogy bizonyos döntéseket egyedül hozzon meg, mert a saját bőrét viszi vásárra. Fölhívhat, ha problémája van, és el is fogom mondani, hogy mit gondolok, de azt is hozzá fogom tenni, hogy ez az én véleményem, hallgasd végig, vedd a lehetőségek közé, de saját meggyőződésed szerint dönts. Ne az én tanácsom szerint, mert akkor nem fogsz hinni benne. Amikor Peking előtt ki kellett jelölnöm azt a tizenhárom játékost, aki elutazik az Eb-re - és várható volt, hogy nagyjából az lesz az olimpiai csapat is -, kerültem a telefonbeszélgetéseket és a személyes találkozókat az edzőbarátaimmal. Száz százalékig megbízhattam bennük, biztos voltam benne, hogy nem adnának szándékosan rossz tanácsot, de nem akartam, hogy bárki befolyásoljon. Ők nem szövetségi kapitányok, hanem klubedzők, utánpótlás válogatott edzők, akiknek más a kapcsolatuk egy-egy játékossal, ami alakíthatja a véleményüket. Csak bogarat tettek volna a fülembe, amit el akartam kerülni. Két-három poszton annyira nehéz volt a döntés, hogy úgy éreztem, egyedül kell megszülnöm. Úgy tűnhetett, hogy "na, ez azt hiszi, hogy csak ő tudja a tutit!" - de nem! Kásás Zoli azt mondta '96 decemberében - miután megkaptam a megbízatást -, hogy "ha rám hallgatsz, nem hallgatsz senkire"! Ez így volt 16 évig. Nem azért nem akartam megbeszélni a döntéseimet másokkal, mert akkora ász vagyok, hanem azért, mert nem akartam senki nyakába felelősséget rakni. Nekem kellett elvinni a balhét. Én kaptam meg a dicséretet, ha győztünk, és ugyancsak én kaptam hideget-meleget, amikor nem.

Ahogy telik az idő, az emberek a jó döntéseidre emlékeznek, vagy kapsz kritikákat is? Amíg csak sikerek voltak, nyilván csend volt, de most mi a helyzet?

Természetesen ha nem hoztam volna tökös döntéseket, akkor nem lennének haragosok sem, de akkor nem is nyertünk volna. Szerintem ha valakinek van véleménye, azért ki kell állni. Függetlenül attól, hogy mi az eredmény. Négy évvel ezelőtt is bárki megfogalmazhatta volna az egyet nem értését, de akkor nyertünk és kénytelen volt kussolni. Ez a gyengeség jele. Természetesen most kapok mindenféle vádakat, de még most sem merik a szemembe mondani.

Bánt?

Dehogy bánt! Magát égeti, aki ilyet csinál! A szurkolók 99 százaléka az ötödik hely után is vastapsban részesíti a csapatot az uszodában. Úgy ünnepli, mintha megnyertük volna az olimpiát, mert látja, hogy ugyanúgy megtettünk mindent, mint eddig. Most ennyire futotta. Csak nevetni tudok azokon, akik sutyorognak.

Egyébként előjönnek benned a döntési helyzetek?

Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mit csinálhattam volna másképp, de azt már soha nem fogjuk megtudni, hogy mit kellett volna másképp csinálni. Ezt most nem azért mondom, mert nem nyertünk. Ezt mondtam Sydney után is. Csak ugye az emberek hajlamosak nem emlékezni olyan mondataimra, amelyek esetleg védenék vagy igazolnák a mostani szavaimat, ezért nekem kell emlékeztetnem őket. A győzelem után mindenki veregette a vállamat, hogy milyen jól csináltam. Én azt mondtam, ha másképp döntök, akkor is nyerhettünk volna. Tehát nem biztos, hogy jól döntöttem. Két dolog biztos: az, hogy miképp döntöttem, és az, hogy nyertünk. Most úgy gondolom, hogy egy pár döntést meghozhattam volna másképp, de akik a csapat mellett voltak teljes mértékben egyetértettek velem. Érdekes volt a mostani 13 játékos kijelölése. Benedek Tibi - aki az egyik edzőkollégám volt a csapat mellett -, két dolgot mondott: egyrészt azt, hogy pont úgy izgult, mint játékos korában, holott már nem az ő bőrére ment! De annyira megvan ennek a varázsa. A másik, hogy otthon végiggondolta, kiket jelölne. Nem azt tippelte meg, hogy én kiket fogok, hanem hogy ő miként választana. Tizenháromból tizenhármat talált el! Ez azt mutatja, hogy aki a csapattal van, azért az hellyel-közzel ugyanazt érzi, még ha nem is beszéltük meg.

16 év alatt ezek a srácok a szemed láttára értek jó játékossá, és "öregedtek ki", lettek felnőtt férfiak. Az uszodát el lehet engedni, de vajon azokat a kapcsokat, kapcsolatokat is?

Azokat nem kell, azok szerintem egy életre szólnak. Mondok egy példát. Marcz Tomi olimpiai bajnok lett Sidneyben. A következő évben kikerült a válogatottból. Megkérdezte egy újságíró, hogy haragszik-e rám, mert nem viszem ki a világbajnokságra. Azt mondta, hogyan haragudhatnék rá, hiszen vele lettem olimpiai bajnok! Ha most, a beszélgetésünk közben elkezdene villogni a lehalkított telefonom, két esetben venném fel rögtön. Ha családtag hívna, vagy egy játékosom. Azt kérném, hogy várj egy pillanatot. Bárki más keresne, azt visszahívnám később. Ez megmaradt.

Tudod már, hogy merre mész? Azt nyilatkoztad, hogy halogatod a döntést, hogy ne legyen megalapozatlan...

Higgadtan, érzelemmentesen kell dönteni. Nagyon nagy mázli, amikor az érzelmek és a racionalitás is egy irányba húznak. Én olyan vagyok, aki hihetetlen módon tud pontot tenni életszakaszokra. Ezt nem tudtam magamról. Tapasztalat alapján mondom. A Gömb utcában nőttem fel, és azóta többször elmentem a ház előtt. Esküszöm, egyetlen egyszer sem ment föl 60-ról 61-re a pulzusom, és ez nem azért van, mert lelketlen vagyok. Arra meg tud dobbanni a szívem, ha eszembe jut, amikor minden nap sétáltunk apámmal a Gömb utcából a buszhoz, és ő útközben összetört 4-5 szem diót, megetette őket velem, miközben Winnetou és Old Shatterhand történeteket mesélt, amiket ő maga talált ki. Vagy arra, amikor a Déli pályaudvaron indult a vonatom az edzőtáborba, és ő, aki a bálványom volt, állt a peronon és fogta a vagonon a lépcsőkorlátot. Azt kérdeztem: "Indulunk már?" Erre azt felelte: "Nem, hát látod, hogy fogom!" Majd amikor indult a vonat, akkor elengedte a korlátot. Én meg voltam győződve arról, hogy azért tudott elindulni a vonat, mert ő elengedte. Nem azért, mert elengedte, amikor indult! Hát ilyenekre emlékszem. A személyes dolgok számítanak, nem a díszletek. Vagyis nem hiszem, hogy úgy fogom majd nézni a kispadot, hogy hogyan mer oda bárki is leülni, hát az az enyém! Nem. Már más a helyzet! Abban a lakásban is laknak, ami a Gömb utcában van, és elmegyek mellette...

Na de mit fogsz csinálni?

December elejére el fog dőlni. Van egy-két olyan lehetőség, ami a vízilabdával kapcsolatos, és van további kettő, ami nem.

Magyarországon vagy külföldön?

Többet nem akarok most erről mondani, de a négyben van olyan is, ami nem Magyarországhoz kötődik. Biztos olyat fogok választani, ami a szívemnek és az eszemnek is tetszik, megmondom, miért. Amikor elvállaltam, hogy szövetségi kapitány leszek, akkor az észérvek és a szívem is amellett szólt, és végig tudtam csinálni 16 évet boldogan, örömmel. Ha valaki racionálisan csinál valamit, amit nem szeret, annak nem olyan szép az élete, mintha valaki olyan elfoglaltságot talál magának, ami megfelel a boldogsághormonjainak és az agyának is.

Tudnál a "megszokott" stressz nélkül dolgozni?

Honnan tudod, hogy nem lesz stressz? Van például három olyan vállalkozás, ami vezetők továbbképzését végzi. Nagyvállalatok sokszor hívtak a tréningükre, amikor kicsit más hangot akartak hallani, mint a szakemberekét. Ráadásul a sportvezetésben és vállalatvezetésben nagyon sok a hasonlóság. Erről Endrei Judit írt is egy könyvet még London előtt. Azóta is sok tapasztalatot gyűjtöttem. Ha úgy döntenék, hogy főfoglalkozásban átadom a tudásom Magyarországon tevékenykedő vállalatvezetőknek - nyilván nem a könyvemet olvasnám föl. Biztos, hogy stresszként élném meg, hiszen ez egy felelősség. Már reggeltől pont ugyanolyan lesz, mintha meccsem lenne este. Napközben forognia kell az agyamnak, hogy melyek azok a leglényegesebb pontok, amiket el kell mondanom, mert nekik hasznos lehet. Nem rutinból nyomnám.

Nyilván összeszedted és összegezted már, hogy mi kell a jó vezetéshez.

Nem akarom mindet elmondani. El lehet olvasni! De a legfontosabb az alázat. Ha egy vezető a saját munkáját alázattal végzi, akkor tekintélye lesz. Akkor mindent el tud érni azoknál, akiket vezet, de az a tekintély nudli, ami pusztán a beosztásból fakad. Azt szoktam mondani, hogy a háborúban az a tekintélyes, akinél a pisztoly van. Nagyon rossz vezető az, aki a tekintély eléréséhez a fegyvert használja, ami egy kényszerítő eszköz. Sokan - miután nincs igazi tekintélyük - ezt a fals megoldást választják. A másik legfontosabb dolog, hogy valaki megkérdőjelezhetetlen legyen szakmailag.

Már gyerekként is vezető egyéniség voltál?

Inkább véleményformáló. Lehet, hogy voltak olyan időszakok, amikor én voltam a vezérürü, viszont soha nem törekedtem erre. A játéktudásom és a gondolataim miatt azonban nagyon elfogadott voltam. Nemcsak az eredmények miatt, hanem azért is, ahogy egy közösségért létezni tudtam. A véleményeket illetően befogadó voltam, szintetizáló, és ezért az én vélekedésem általában benne volt abban a háromban, amelyek alapján a végső döntés megszületett. De nem voltam az a klasszikus vezérürü, hogy na, akkor most utánam!

Az édesapád volt a példaképed?

Soha nem volt példaképem. Nagyon sok mindent tiszteltem és becsültem Fecsóban (Kemény Ferenc, Kemény Dénes édesapja, a szerk.). Rengeteg olyan mondata ragadt meg bennem, amit akkor nem is vettem annyira komolyan, de nem felejtettem el és aztán később kiderült, hogy mennyire igaz.

Például?

Ezt a beszélgetést nők olvassák?

Igen. Is...

Nem hittem el, amikor 16 éves koromban egyszer egy meccs után az Árpád hídon sétálva azt mondta nekem: "Majd meg fogod látni, attól még nő az életben nem sértődött meg, ha te kulturált, elegáns módon kifejezed abbéli szándékodat, hogy közeledni szeretnél felé..."

Hm. Úri megfogalmazás! De szerintem nem pontosan így hangzott el.

Nem. Akkortájt már kinyílt a csipánk, ugye már tízéves korunktól be-besunnyogtunk a női öltözőbe, vagy legalább bekukucskáltunk az ablakon. Az uszoda világa ilyen! 16 évesen azt már tudtuk, hogy az ember miért megy randira. Én azt hittem - az alapján, amit addig tapasztaltam -, hogy a nők mindig nehezen meghódíthatók. Aztán rájöttem, hogy ez nem így van. Fecsónak van igaza. Az az igazság, ha az ember helyesen éli az életét, akkor tényleg nem lesznek nagy megbántódások.

A nők ügyében apukád mondatát igazolta az élet.

Fecsót nagyon sok mindenben igazolta az élet, ebben is. Azokkal a bölcs tanácsokkal látott el, amelyek a 22 év korkülönbség előnyéből fakadtak. Gimisként még csak tátott szájjal hallgattam, amikor a család stratégiai döntései megszülettek vasárnap a rántott hús mellett, aztán 18-19 évesen egyszer csak azt vettük észre, hogy az elmúlt pár hónapban több mint a fele a döntéseknek az én véleményem elfogadásával született meg. Az ő legnagyobb hatása az életemre - túl a frappáns mondatain - az, ami jellemző volt az ő mérnöki gondolkodására. Nagyon logikusan fogalmazta meg a mondatokat. Nem volt bennük sallang, egy fél felesleges szó sem, mégis bennük volt a lényeg és a tartalom. Most idézek egy nem idevalót, csak a jellege miatt fontos. Rendszeresen ismételgette, hogy "Én 1956-ban kalandvágyból itthon maradtam..." - ez volt az egyik ilyen.

Hamarosan elválik, hogy te hogyan döntesz, de ha megállunk egy pillanatra, és ránézel a mostani helyzetedre, jól vagy így, vagy várod a változást? Az új kezdetet?

Stresszes ez az átmenet. Szükségem lenne arra, hogy mihamarabb eldöntsem, merre tovább. Az a stresszes, hogy még nem döntöttem el, de ami mellett leteszem majd a voksomat, annak örülni fogok. Attól kezdve lelkes terveim lesznek és bele fogom magam ásni a tennivalókba.

Vadászni most többet jársz? Hisz jobban ráérsz...

Nem. Amikor a munkámat nem akadályozta, akkor az elmúlt tizenhat évben is kihasználtam minden lehetőséget, hogy vadásszak, mert engem az töltött föl. Azok, akikre utaltam - akik haragosok lettek -, azoknak könnyű volt azt mondani a nem eredményes utolsó négy évben, hogy "Persze, mert vadászgatott..." De nincs jó hírem! Pont annyit vadászgattam akkor is, amikor aranyérmesek lettünk, mert az segített abban, hogy minél jobban tudjak dolgozni. De mindegy is. Aki irigy vagy haragos, annak úgyse tudsz semmit csinálni, ami jó lenne. A Gazzetta dello Sportnak - ami egy világhírű sportnapilap - az újságírója azt mondta nekem a magyar-olasz meccs előtt: "Ha nincs irigyed, nincs haragosod, akkor nem vagy senki. Azon kevés férfiak közé tartozol, aki majd ha egyszer már nem lesz, hagyott maga után valamit. Minden férfinek ez a vágya és csak nagyon kevésnek sikerül, a haragosaidnak sem, ezért is azok, tehát ne zavarjon!"