Máté Kriszta: "Végre kiderülhet, hogy nem vagyok banya"

Ha az ember rálép egy számára ennyire idegen terepre, akkor önmagáról is sokat tapasztal.

Leginkább arra jöttem rá, hogy nem ismerem a határaimat. Engem a szakmában mindig valami komoly, komor műsorral találtak meg. A tanítványaimnak is azt szoktam mondani, hogy akkor nevessetek a tévében, ha van min. Egy híradóban soha nem kellett viccesen mosolyogni, mert nagyon kevés olyan hír volt, amin lehetett volna. Eleve a műfaj ilyen. A Forró nyomon is ebbe a kategóriába tartozik. Aztán jött a Leggyengébb láncszem, ami már a "komor" nőnek szóló felkérés volt, mert az eredetit is egy ilyen karakter csinálta. Anne Robinson ugyan 60 fölött járt már, de hasonló svádájú volt, mint én, szőke, rövid hajú, és úgy gondolták, jó leszek a magyar megfelelőjének. Az a műsor kifelé volt komoly, de befelé nem! Mi halálosan jól szórakoztunk a játékosokkal. Soha nem gondoltam, hogy annak a szerepnek ilyen messzemenő hatása lesz a pályámra és a rólam kialakult képre.

Amikor mondtam az ismerőseimnek, hogy veled találkozom, még most is megjegyezték - végre ebben a műsorban kiderült, hogy tudsz mosolyogni!

Magam is sokszor meglepődtem az évek alatt, hogy az emberek rácsodálkoznak: "jé, te tök természetes, kedves nő vagy, miért gondoltuk azt rólad, hogy egy komor csaj vagy?" A bébiszitterünk az első találkozásunkra remegő lábakkal érkezett. Rájöttem, hogy engem mindenki félreismert, miközben én magam nem voltam más, csak a műsorok stílusához az a viselkedés illett. Bizonyos helyzetekben persze ilyen is vagyok, de a másik arcom soha nem látszott, mert nem látszhatott. Sokáig nagyon fontos volt, hogy milyennek gondolnak, most meg már azt hiszem, hogy mindegy. Lássanak ügyetlennek, hát az vagyok, mit csináljak?

Azt mondod, hogy nem ismered a saját határaidat. Ez a mondat mit takar?

Én soha nem táncoltam. Az esküvőnkön sem. Ráadásul van egy keresztszalag-szakadás az egyik lábamban. Tehát azzal a görccsel, amivel ennek az egésznek nekiálltam, igazán merész vállalás, hogy néhány próba után szambát táncolok! Úgy kezdődött, hogy a táncpartnerem fölvetette velem a magas sarkú cipőt és rögtön kiderült, hogy nem tudok benne menni. Négyévente a választási műsorban magas sarkú cipőben szoktam állni, de járni nem tudok benne. És akkor még nem beszéltem a popsiriszálásról és a többiről. Azért mondom, hogy nem ismerem a saját határaimat, mert alig hiszem el, hogy ezen túl vagyok, megcsináltam, ebből egy tévéműsor lesz, amiben a nézők azt látják, hogy rojtos ruhában rázom magam.

A grimaszod elég beszédes! Együtt kuncogunk! Amúgy visszanézed a produkciótokat?

Képzeld el, az a csapás ért, hogy mivel felvételről megy az adás, a gyerekeimmel kell néznem, akik végigkommentálják az egészet. Nem engedik nem nézni.

Mit szólnak?

Ők elfogultak, és ki vannak akadva, ha lepontoznak.

De te közben mit érzel? Többnyire élő műsorokban dolgoztál. Nem tudom, vissza szoktad-e nézni magad.

Nem, soha.

Most meg muszáj. Mit látsz? Milyen a táncos Máté Krisztina?

Én nem tudom megállapítani, hogyan táncolok. Egyelten dolgot figyelek, hogy nagyon kínos-e, amit csinálok vagy nem. Azt gondolom, nem vagyok elég sikkes, de az az út, amit bejártam onnantól kezdve, hogy nem táncolok, nem mozdulok meg - minden képzeletemet önmagamról felülmúlja.

Azt mondod, nem ismered a saját határaidat, de jellemző rád, hogy szereted feszegetni őket?

Igen, az abszolút jellemző. Mint ahogy az is, hogy azt gondolom, olyan nincs, hogy én valamire nem vagyok képes. Meglep-e, hogy meg tudtam csinálni? A válaszom igen, mert 43 évig úgy éltem, hogy soha semmilyen körülmények között nem táncolok. És ezt a végsőkig elvittem. Halálra sértettem ezzel embereket.

De miért álltál ellen a végsőkig?

Maximalista vagyok, és azt gondolom, hogy az ember csak olyasmit csináljon, amit száz százalékig tud.

Na, ehhez képest főműsoridőben lépegetsz bal egyről jobb egyre…

De a kihívásokat is szeretem. Tudom, hogy ez érthetetlen. Abszolút az.

Azért én megpróbálnám megfejteni veled.

A legjobb barátom és András azzal győztek meg, hogy azt mondták, ez egy olyan lehetőség, amiben végre kiderülhet, hogy nem vagyok banya. Ebben a műsorban az ember lehet esendő, kiderülhet, hogy olykor van humora, tehát sokkal szabadabb műfaj. Változtathat a rólam kialakult képen, ami közelebb kerülhet a valósághoz. A fő bajom az, hogy azt hittem, el fog múlni az egyik legnagyobb fóbiám, és megtanulok táncolni, mert most rá vagyok kényszerítve. És most már tudom, hogy nem. Ez olyan, mintha megtanulnál egy verset, és aztán azt mondanák, hogy írjál hozzá egy versszakot. Attól, hogy el tudod mondani, még nem tudod továbbírni. Megtanulom a koreográfiákat, végig tudom csinálni nagyjából abban az ütemben, ahogy kell, de ha betennél egy zenét, és azt mondanád, hogy tessék, most már tudsz táncolni, kezdd el - nem tudnék megmozdulni... Érted? Nem tudnék hozzákölteni a vershez!

Mikor lettél te beoltva ez ellen?

Kiskamasz koromban valaki egyszer azt mondta, hogy "majd még táncolni megtanítalak!" Addig nem tudtam, hogy annyira suta vagyok, de onnantól fogva soha többé nem akartam megpróbálni sem. Úgy éreztem, hogy kicsit jól csinálni ciki. Ez olyan, mint amikor apukámat megkérdeztem, hogy nekem X lábam van vagy O? És ő azt válaszolta, hogy szerinte olyan H. Ennek az lett a következménye, hogy soha többé nem húztam szoknyát. Hiába mondta mindenki, hogy nézd már, hány rosszlábú nő jár szoknyában! Ez engem nem vigasztalt. Így voltam a tánccal is.

Volt kiskorodban öltöztetős babád? Álltál a tükör előtt anyu ruháiban? Csajoskodtál valaha?

Azt hiszem, sose. Egyrészt a sport nagyon meghatározó volt az életemben, másrészt a rövid hajammal mindig fiúnak néztek. Fiús kislány voltam, aki inkább a fiúkkal játszott. Annyira emlékszem rá, voltam vagy 4-5 éves, és anyukám varrt nekem egy pörgős, kékfestő szoknyát, puffos ujjú blúzocskával, és rám adta. Jött szembe az egyik munkatársa, és azt mondta: "jaj, milyen nagyot nőtt a kisfiad!" El tudod ezt képzelni? Ez meghatározó élmény az életemben. Úgy éreztem, ez olyan verseny, amin nem lehet elindulni. Soha nem éreztem magam nőies csajnak.

De nem ébredt fel benned a dac, hogy derékig érő hajat növessz és habos-babos ruhákat hordj?

Egyszer volt hosszú hajam. Még be is daueroltattam, hogy olyan legyek, mint Julia Roberts a Pelikán ügyiratban. Aztán, amikor elkezdett lenőni a dauer, rájöttem, hogy ez annyira nem én vagyok, hogy levágattam újra. És érdekes módon a következő héten felajánlotta Bánó András, hogy legyek az Objektív egyetlen női műsorvezetője.

Azzal váltál ismertté, ha jól emlékszem. Aztán hosszú tévés évek után egyszer csak eltűntél. 2012 nyarán ábrándos, őszinte tekintettel mondtad nekem, hogy mennyire nem hiányzik a képernyő az életedből, és hogy milyen jól elvagy a tanítással.

Ez így is volt.

Aztán még ugyanannak az évnek az őszén az RTLII indulásakor visszatértél "Forró nyomon."

Én tényleg elfele mentem a tévétől. Nagyon komolyan gondoltam, hogy kitalálom, az életem hátralévő részében mit csinálok. Azt éreztem, hogy nincs helyem a magyarországi tévékben, egyik sem az én világom. Amikor az RTLII indult és felkértek, nagyon sokáig vívódtam. Három éve távolodtam már, és most forduljak vissza? Mindig az jutott eszembe, hogy amikor Stahl Judit abbahagyta a Tényeket és a férje megkérdezte, mit fog csinálni, ő rávágta, hogy főzni fog... De nekem erre a kérdésre nem volt igazi válaszom. András szembesített ezzel. "Vedd tudomásul, hogy te egy tévés vagy!" És tényleg nem értek máshoz. Nem a szereplés része izgatott, hanem az, hogy csapatot építhetek, terelgethetem a tanítványaimat. Hogyha jön egy olyan lehetőség, vagy olyat csinálhatok, ami izgat, amiben kihívást érzek, azt szívesen csinálom, de már nem halok bele, ha nem tévézek. Akkor majd csinálok mást.

Majd kiderül, hogy mit... De egyelőre táncolsz. Illetve táncoltok! Andrással... Otthon is ropjátok?

Hát, nem perdülünk táncra a nappaliban! Esküszöm neked, egyetlen egyszer nem gyakoroltuk otthon a jive-ot. Úgy csináltuk - merthogy nagyon ügyetlennek éreztük magunkat együtt -, hogy mindketten megtanultuk a saját táncpartnerünkkel, és utána voltak közös próbáink. A két profi táncolt együtt, mi meg egymással botladoztunk. Azok ketten, szegények, majdnem infarktust kaptak, hogy meg tudjuk-e csinálni.

Ha nem is táncoltok, de azért csak téma otthon, hogy mit éltek át hétről hétre?

Nagyon érdekes volt, mert az első táncpróba engem szabályosan letaglózott. Emlékszem, hogy beestem a két gyerekemhez és Andráshoz egy étterembe, és mint egy zombi, ültem és csak néztem magam elé. Akkor András úgy érezte, nyilván erről nem akarok beszélni. Így telt el pár nap. Aztán én magam törtem meg a csendet, mert muszáj volt kibeszélnünk! Engem ugyanis sokkolt az első pár próba. Egyrészt, hogy egy idegen pasi megfogja a derekamat, a tarkómat... közelebb jön, mint szeretném! András csak nézett rám, hogy ezzel mi a bajom? A táncosoknak teljesen más a viszonyuk a testükkel, meg ezzel az egésszel, de az én életemben ilyen nem volt még. Azt gondoltam, nyilvánvalóan Andrással ugyanez történik fordítva. Aztán rögtön utána jött a sérülés, amit András viccesen csak úgy kommentált, hogy "Victor Valdeznek, a Barca kapusának ugyanilyen sérülése van, ő nyolc hónapra abbahagyta a focit és nem is megy a vébére. De te csak táncolj nyugodtan!" Pontosan tudta, hogy nekem nem lehet azt mondani, hogy "hagyd abba, mert tönkrement a térded."

Miért nem lehet azt mondani, hogy hagyd abba?

Egyrészt mert önfeláldozó típus vagyok, tehát ha már elkezdtem, akkor nem teszem tönkre 150 ember munkáját. Másrészt meg bal láb nélkül táncolni még nagyobb kihívás, nem igaz? Napi 3-4 óra próba, plusz egy óra gyógytorna a Sportkórházban a napi nulla percnyi szabadidőmből - a főiskolai és az egyetemi óráim, meg a két kisgyerekem mellé -, ez megy most.

Zavar a testi közelség - erre azért még rákérdeznék…

Igen, ez így van. Nem puszilkodom csak úgy, bárkivel. Igen, a testi kontaktus nekem nem annyira természetes.

Azt is többször megfogalmazták és ti is mondtátok, hogy a szenvedély sem látszik az arcodon. Nem mutatod az érzelmeket.

Szerintem ez a szakmánkból adódik. Nagyon fiatalon, 16 éves koromban kerültem bele, és ez egy kegyetlen világ. Viszonylag gyorsan rájöttem, ha nem tudják rólam, mit gondolok, akkor nem vagyok sebezhető. Ez a kifelé mutatott keménység biztos, hogy önvédelemből alakult ki. Így éltem egész életemben. Hogy valaki belém lásson, azt csak kiváltságos helyzetben lévőknek engedtem meg.

És azt, hogy minősítsenek? Még hogyha félig vicces is a helyzet, de mégiscsak pontozzák, értékelik a teljesítményed.

Ez egy szórakoztató műsor. Azt gondolom, hogy Rezes Judittal soha nem leszek egy ligában. Nem tudom magam mérni hozzá, mert ő tud táncolni, én meg nem. Amikor elvállaltam tisztában voltam vele, hogy valószínűleg én leszek a legügyetlenebb.

Olyat még nem nagyon láttunk, hogy Máté Kriszta ügyetlen. Ahonnan a beszélgetésünk indult. Hogy milyen is volt a kép rólad...

Hát, sose látszódhatott igazán a hiba vagy a tévedés. Maximum bakiztam, ennyi. A tánc más. Itt nem lehet úgy csinálni, mintha. Igen, érdekes élmény, de próbálok kedves vagy cuki lenni, és akkor hátha megbocsájtják nekem!