Nem jelzett a testem, hogy nem él már a kisbabám

Az elmúlt heteim érzelmi megpróbáltatásait (düh, önvád, sajnálat, hiány, teljes értetlenség, és még sorolhatnám) próbáltam megfogalmazni azután, hogy közölték a hírt: a terhesség elhalt. Tudom, hogy sajnos sok a sorstárs, akinek meg kell élnie álmai széthullását, bízom benne, hogy talán segítség ez nekik, hogy lássák, nincsenek egyedül a fájdalmukkal.

Elment. Már leírni is nehéz. Én meg belebolondulok. Fáj mindenem. Testem, lelkem romokban. Kínlódom. Nő a feszültség. Dühös vagyok. Mérhetetlenül dühös, és fáj. Úgy érzem, tehettem volna ellene, ha odafigyelek arra, hogy elmúlt a hányinger. Hiszen az arra utalt, hogy baj van (mint utólag olvastam). És én még örültem is neki. Milyen anya az ilyen, aki nem veszi komolyan a jeleket? Hát én semmilyen nem vagyok. Hiszen elment. És én egy hónapig dédelgettem holtan a testemben. Észre se vettem, hogy a kicsi szíve nem zakatol. Teljes nyugalommal vártam a 8 hetes ultrahang után a 12. hetit. Semmi számomra gyanús jel nem volt. Nem fájt, nem szúrt, nem görcsölt, a mellem feszült, időnként szédelegtem, fáradt voltam. Csak a hányinger múlt el. Nem sokkal a 8 hetes ultrahang után. Akkor halt meg. És én erre nem figyeltem oda, pedig lehet, hogy megelőzhettem volna. Lehet, hogy ha akkor komolyan veszem a jeleket és felkeresem az orvost, talán még mindig itt lenne. De nem tettem. Legyintettem, hogy „mit görcsöljek mindenen, a szervezetem úgyis jelez, ha baj van”. A kis naiv. Direkt nem olvasgattam rémtörténeteket, a „vészjeleket” nem tanulmányoztam, hogy ne hozzam magamra mindentől a frászt. Erre most azzal kell szembesülnöm, hogyha többet tudtam volna a baljós jelekről, akkor időben reagálhattam volna és megmenthettem volna. Iszonyat ezzel a tudattal létezni. Dühös vagyok magamra. Felelőtlennek érzem magam.

A cikk folytatását a Bezzeganya blog oldalon olvashatod.