A csillagok örökké égnek

Ülök a billentyűzet fölött és csak bambán bámulok magam elé, rágom a körmöm. Mit írjak? Hogyan kezdjem el? Idézzek fel közös történeteket? Vagy csak úgy egyszerűen írjam le, ami eszembe jut róluk? Mi ez az egész? Kikérem magamnak, hogy búcsúzkodnom kelljen ettől a két bölénytől. Persze, tudom, nincsenek csodák, 80-as évei körül járó emberek akkor is elmehetnek, ha éppen nem betegek, de mégis, most ezt miért kellett?

Avar Istvánról és Sztankay Istvánról fogalmazzak múlt időben? Nem, nem akarom, és szinte nem is tudom. Hogyne tenném jelen időbe mindazt, ami eszembe jut róluk? Hiszen itt élnek a zsigereinkben a mozdulataik, a hanghordozásuk. Az aranyidőkben, amikor a Magyar Televízió még azt érezte küldetésének, hogy évente legalább 150 tévéfilmet készítsen, hányszor találkoztunk velük a legváltozatosabb szerepekben, a színház deszkáiról nem is beszélve. Rajtuk is nevelkedtünk, miattuk, az ő sikereiket és tehetségüket is bámulva akartunk színészek lenni. A bölények. A tekintélyek. Fogynak, és hiányoznak. Szerencsés az a színész, aki még a közelükben lehetett. Akkor legalább vannak olyan emlékei, ami másnak biztosan nem.

Miután nem vettek fel első nekifutásra a főiskolára, és nem volt kedvem más irányba mozdulni, a Nemzeti Színház stúdiójába keveredtem, ahol esténként a legnagyobbak között létezhettünk, statisztáltunk az előadásokban, miközben nappal tanultunk ugyanott. Gondoltam volna, hogy egy elég kemény téli estén, Mózes előadás után, amikor épp a buszmegállóban vacogok, túl könnyűnek találtatott kabátomban, akkor egy kocsi fékez le előttem, és abból kihajol Avar István? Épphogy kibújt zsidó főpapi jelmezéből és hazafelé tartott már, de mivel tudta, hogy a vár alatti kis utcában lakom, felajánlotta, hogy hazavisz, és úgy megy fel a várba, az ő lakásáig. Számára olyan egyszerű volt az egész, látta a zavaromat, de remekül feloldotta.

A zavart, a drukkot és feszültséget aztán még 4 évig elég gyakran láthatta rajtam, mert amikor felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára Szinetár Miklós osztályába, Avar István lett a művészi beszéd tanárunk. Sokkal többről volt itt szó, mint a művészi beszéd elsajátításáról. Kicsit a papánk, a mentorunk is lett, amellett persze, hogy ügyesen terelgetett, miközben hihetetlen színészi eszköz- és emléktárából idézett. Kedd és csütörtök délután 3-tól 6-ig voltunk az övéi, és kiváló logopédus segítőjéé, Luciáé. Azért azt nem nehéz kitalálni, hogy nem én voltam a legnagyobb büszkesége beszédtechnika terén, de legalább megtudtam, hogy a hadarás idegrendszeri kérdés. Ezzel vigasztalom magam ma is. :-) Az viszont biztos, hogy fél 5 körül volt az órai szünet, és én voltam általában a kávéfelelős. Mi az osztálytársaimmal lementünk a portára kávézni, és vittem fel neki is, ez arra is jó volt, hogy a szünet vége után még lehetett húzni az időt egy kis tereferével, amíg ő kávézik. :-) Az is biztos, hogy a művészet oltárán nagyon is prózai dolgok is szóba kerültek. Bizony néha ő adott pénzt cigire, vagy egyéb apróságra, ha valakin látta, hogy ezt nem engedheti meg magának éppen. Ember volt nagybetűvel és minket is úgy szeretett volna látni.

A drága Sztankay Pista. Akinek a fotójával díszített kártyanaptár sulis éveim fő csereeszköze volt. Egy Sztankayért több másikat kaphattam. Akit bámultam esténként a tévében mint Bors Máté, vagy hallgattam elképesztő orgánumát Tony Curtis hangjaként. Akit imádtam, akár kabaréjelenetben, akár sanzont énekelve láthattam. Akinek Schütz Ilával közös, legendás sikerű, több százszor játszott Jövőre veled ugyanitt előadására csak a nagymamám által elképesztő protekcióval szerzett jeggyel sikerült bejutni. Aki alaptétel volt nekünk a főiskolán, amikor próbáltuk felidézni senkivel össze nem téveszthető spétjeit. Ezt most itt nehéz elmagyaráznom, de abban az egész szakma egyetért, hogy Sztankay volt a spétkirály. Mint színészgyerek, vele is szerencsém volt legalább egy bemutatkozás erejéig találkozni gyerekként, de az igazi ajándék, amikor a 2000-es évek elején a Karinthy Színház Szeressük egymást! előadásában együtt játszhattunk. Legalább ráönthettem emlékeimet, és minden szünetben megkínálhattam a perecemből, amit a nézőtérről hozattunk.

Imádtam őt hallgatni, ugyanakkor feltűnt az is, ahogy kicsit már lemond arról, hogy a színpadon létezzen, mintha magának akarta volna csak megőrizni a kor előrehaladtát. Mindez persze úgy tűnt, mintha csak kéretné magát, hogy mi kontrázzunk rá minderre. Ugyanakkor elgondolkodtató a saját színészi öregkorunk elviselésével kapcsolatban. Ami sokkal kegyetlenebb lehet, mint azt bárki gondolná.

Az igazi nagy egyéniségek soha senki mással össze nem téveszthetők.
Az igazán nagy színészek igenis pótolhatatlanok.
Ruttkai Éva énekelte anno, hogy a "csillagok örökké égnek".
No de csak akkor, ha mi nem szűnünk meg bámulni őket.
Akkor sem, amikor már csak a távolban pislákolnak...