Öngyilkosságba menekült gyerekek – Van-e kiút az iskolai zaklatásból?

Még általános iskolás koromból emlékszem Erikára. A mi osztályunkba járt. Tudtuk, hogy Erika más – emlékszem, ezt már az elején elmagyarázta nekünk az osztályfőnökünk. Arra kért minket, ne bántsuk Erikát azért, mert lassabb, vagy épp nem kell dolgozatot írnia matekból, mert felmentése van. Elmondta, hogy Erikát egészen másképp kell kezelnünk, mint a többi osztálytársunkat. Később értettük csak meg: Erika értelmi fogyatékos volt.

Ennek ellenére tisztán emlékszem, bőven kijutott neki a piszkálódásokból. Mi, osztálytársak sosem bántottuk Erikát, hiszen mi tudtuk, miért különbözik tőlünk. Viszont ha bárki más az iskolából megtette, mindig volt mellette valaki, aki a védelmére kelt. Erika szerencsés volt, hogy a Barbara Coloroso által „szemlélőknek" hívott csoport fel mert lépni zaklatóival szemben. A szerző, aki hosszú évek óta kiemelkedő szakértője a pedagógia, az iskolai nevelés és erőszak területének, a Zaklatók, áldozatok, szemlélők: az iskolai erőszak című kötetében bemutatott, többször halállal végződött eseteinek főszereplői már kevésbé mondhatók olyan szerencsésnek, mint Erika.

Nagy-Britannia legfiatalabb zaklatás miatti öngyilkosa egy mindössze 8 éves kislány volt, aki saját ugrókötelével akasztotta fel magát a szobájában még 1999-ben. A hozzá hasonló eseteken túl a könyv olyan példát is hoz, amikor az ostor a zaklatókon, esetleg a tétlen szemlélőkön csattant: egy alsó tagozatos japán kisdiák például leszúrta az őt folyamatosan zaklató társát, egy amerikai tinédzser fiú pedig fegyvert vitt magával az iskolába, végül két osztálytársával végzett, és többeket meg is sebesített. Tragédiával végződött történetekért azonban nem kell külföldig mennünk: itthon hatalmas port kavart, amikor egy 17 éves székesfehérvári fiú társai folyamatos kegyetlenkedése miatt levetette magát a harmadik emeletről.

Barbara Coloroso szerint az iskolai erőszak „színjátékában" három „szereplő" vesz részt: az általában empátia- és belső erkölcsi értékrend hiányával küzdő zaklató, a gyenge önértékelésű áldozat és a legkevésbé sem ártalmatlan szemlélődök, akik közé ugyanúgy beletartoznak a helyzet súlyosságát alábecsülő felnőttek, mint a tétlen gyerekek. Tapolyai Emőke pszichológus szerint az erőszak körforgásának megtöréséhez épp magát a folyamatot kell megértenünk.

Adottak a áldozatok, akik legtöbbször súlyos önbizalomhiánytól szenvednek, és a legkevésbé sem érzik magukat egy szinten társaikkal. Hogy miért, abban nem csupán az olyan külső jegyek játszhatnak szerepet, mint a duciság, a soványság vagy a szemüveg, hanem akár egy új osztálytárs „bőrébe bújt" gyerek, vagy épp egy gyengébben teljesítő diák. Bár az iskola és a lakókörnyezet is fontos szerepet játszik a gyerek önértékelésének fejlesztésében, a szakértők szerint mégis főként a szülő vállát nyomja a felelősség, hogy egészséges önbizalmú, magabiztos, barátságos természetű, jó beilleszkedési képességű gyereket neveljen. Barbara Coloroso könyve szerint ugyanis épp ez utóbbi az a „4 ellenszer," amely szükséges ahhoz, hogy ne áldozatokat neveljünk otthon.

A legrosszabb, amit a felnőtt tehet, ha azzal érvel, miszerint a gyerekkor szerves része a „piszkálódás," amelyből annak idején mindenkinek jutott, és ez csak katonadolog. Ahhoz, hogy megállítsa a körforgást, biztosítania kell a következőket:
- Az áldozat ne érezze magát egyedül,
- ne gondolja, hogy az ő hibája miatt történik,
- tisztázni vele, hogy ő is tud tenni a dolog ellen.
Az erőszakra adott válasz azonban semmiképp sem lehet maga az erőszak: így válnak áldozatokból zaklatók, amellyel a legkevésbé sem vetettünk véget a körforgásnak. A bántalmazók ugyanis épp úgy segítségre szorulnak, akárcsak maguk az áldozatok.

Barbara Coloroso szerint az ő esetükben a kulcs az empátia fejlesztése, hiszen legtöbbször éppen az együttérzés hiánya miatt nyúlnak az erőszak módszeréhez. A szociális készségek kifejlődésének elősegítése szintén fontos tényező a körforgás megállításában: megértetni a gyerekkel, hogy a konfliktusokat nem csupán agresszióval lehet megoldani, barátokat szerezni pedig nem megfélemlítéssel lehet. A médiahasználati szokások felügyelete mellett a szórakoztató, ösztönző, esetleg mások számára hasznos tevékenységekbe való bevonással is tehetnek a szülők azért, hogy a zaklató beilleszkedési készségei fejlődjenek, és értékesebbnek érezze magát.

Az iskolai erőszak körforgásának harmadik „szereplője" a szemlélő. Ő az, aki végignézi a áldozat és zaklatója „jelenetét," ám szerepe semmiképp sem mondható passzívnak: vagy elfordítja a fejét, vagy ő is a bántalmazó mellé áll – a végkifejletet tekintve mindkettő ugyanoda vezethet. Fél, hogy neki is baja eshet, esetleg éppen ő maga válik a zaklatás célpontjává. Tart attól, hogy ha mégis közbelépne, csak rontana a helyzeten, vagy igazából nem is tudja, mit kéne tennie ebben a helyzetben. Az itt felsorolt négy ok Tapolyai Emőke szerint két dologra vezethető vissza: az önbizalom és a belső erkölcsi értékrend hiányára.

„A zaklatás félelmet kelt az egész közösségben, a gyerekek elveszítik biztonságérzetüket" – írja Barbara Coloroso, aki szerint az ártatlannak vélt szemlélődőknek jóval nagyobb a felelősségük a körforgás megállításában, mintsem gondolnánk. Akár gyermek, akár felnőtt az illető, mindenképp meg kell tanulniuk és mutatniuk, hogy felelősek a közösségükért, annak békéjéért, az elfogadó, bántalmazásoktól mentes légkörért. Mert az erőszak körforgását nem lehetetlen megállítani: ha már egyvalaki közbe mer lépni, mer lépni, hogy kiálljon társaiért, a törődés és a szeretet erőre kap a közösségben: mert, „ha az egész csoport egyhangúlag nemet mond a zaklatók uralmára, megszakad az erőszak körforgása."