Papírangyal, "készlény", gyöngymedve és társai – amikor a szeretet varr, fűz, hajtogat

Azoknál a családoknál, akik hajlandóak túllépni a karácsonyi „vedd meg most” őrületen, általában három különböző motivációt figyelhetünk meg (ezek nem zárják ki egymást). Az egyik a környezettudatosság, az ajándékkészítés az újrahasznosítás gyönyörű példája, és e mentén nevelik a gyerekeket is. A másik motiváció az lehet, amikor a szülő (és a gyerek is természetszerűleg) egyszerűen örömét leli az ajándékkészítésben. Jólesik a munka, az órákig tartó hímzés, csiszolás, papírhajtogatás, miközben arra az emberre gondolnak, akinek éppen készítik az ajándékot. Őket érzelmileg tölti fel az ajándék elkészítése. Aztán vannak olyan családok is, amikor a környezettudatosság és kétkezi munka öröme mellett erős hajtóerő a nincs, az ajándékra elkölthető pénz hiánya.

Ancsáék családjánál, ahol párjával négy (14, 11, 6, 3 éves) gyereket nevelnek, mindhárom vonal megtalálható. Ráadásul Ancsa eredeti szakmáját tekintve óvónő, így a kézzel készített tárgyak közel állnak hozzá. Az anyukával beszélgettünk, aki nemcsak a saját családja ajándékozási szokásait ismeri, de textilművészként gyakran keresik fel mások is - néha olyan tárgyakért, amiket Ancsa el is készít, sokszor azonban csak valami csavaros, olyan igazán „ancsavarr” ötletért.

A közös alkotás mással nem pótolható élmény

Most éppen nagyüzem van nálunk, hiszen e pillanatban nemcsak a családnak készítek meglepetést, de egy kicsit más családoknak is besegítek. Sokan az utolsó pillanatban kapnak észbe, és olyankor jól jöhet egy általam készített tárgy. Néha csak mintának, amit aztán lehet „sorozatban” gyártani unokatesóknak, a barátok gyerekeinek is.

Nekem a kézimunka kicsi korom óta örömöt jelent és emlékeket. Nagymamámat, aki kis anyagmaradékokból ruhákat készített a babáimnak. Majd nagyobb darabokból nekem. Mindig olyat, amilyent én szerettem volna. Én elmondtam a kívánságom, ő pedig türelmével, ügyességével, szeretetével gondosan elkészítette nekem. Megmérte, mekkorát nőttem, aztán pillanatok alatt kikanyarította az újságpapírokból a szabásmintát s már készült is a ruhadarab. Fércelés helyett gombostűkkel teletűzve kellett felpróbálnom, de határozott nyugalommal mondta, hogy ne izguljak, nem fog megszúrni, s valóban így is volt. A legizgalmasabb az volt az egészben, hogy az ötletemhez a tudását adta, s kettőnk együttműködéséből létrejött valami, amiről az első perctől kezdve tudtam: nem lesz hozzá fogható. A közös alkotás mással nem pótolható élmény, a mai napig örömet okoz, ha csak visszagondolok rá.

Más irányból nézve az emlékek mentén befogadó lettem: örömmel nézem, amikor négy gyermekünk valamelyike saját kezével készített alkotással tér haza oviból, iskolából. Ezeket a kincseket igyekszünk megőrizni, legjobban azokat sikerül, amiket szó szerint szem előtt tartunk. Persze vannak a fiók mélyén, padláson, dobozban régi rajzok, de nagyon szeretjük a lakást is csinosítani velük. A hálószobánkban a falat sok kis rajz díszíti, ez egyben nagyon személyes és dekoratív is. De a lakás sok zugában fellelhetők hasonló, számunkra igen szeretett tárgyak. Ezeknek különleges hangulata van, mindig jólesik rájuk nézni, nem lehet őket megunni. Egész évben vigyáz ránk Sára angyalkája, s most, karácsony közeledtével a polcról az asztalra kerül, hogy kezében világítson majd a gyertya fénye.

Én hiszem, hogy a kézzel készített tárgyak valamilyen többletet hordoznak

Biztosan ki lehet fejezni ezt szavakkal, de talán felesleges, sokan érzik, hogy ez így van. Lehet ilyen ajándékokat vásárolni is, ez már egy lépés előre ahhoz, hogy személyessé váljon az ajándék, de akkor még igazibb, ha megtöltjük még valami plusz gondolattal, tartalmas meglepetéssel. Nemrégen szívecskéket készítettem, melyeknek hátsó zsebébe személyes ajándék rejthető: koncert­-, színház-­ vagy mozijegy, levélke, idézet vagy hasonlók, amit az ajándékozó kitalál, s így további örömteli percek ajándékozhatók vele.

Hasonló az angyalka­baba is, ő egy kis zsákocskát tart a kezében, ennek megtöltése szintén az ajándékozóra van bízva. Ehhez hasonlót bárki kitalálhat és készíthet, ettől még igazibb az ajándék: hiszen a saját készítésűnél nincs nagyobb érték. Ha valaki nem tud varrni, sok minden mást ki lehet találni: csak gondoljunk arra, hogy akinek szánjuk, milyen színeket, ízeket, illatokat szeret. Azt gondolom, talán ez a legfontosabb: akkor tudunk személyre szóló, igazán nagy örömet okozó ajándékot készíteni, ha ismerjük a másik szokásait, elvárásait.

Életre kelt gyerekrajzok - helló, "készlény"

Ahhoz, hogy a gyerekek is örüljenek annak, amit ajándékba kapnak, szintén ismerni kell a gyereket. Gondolhatnánk azt, hogy ez természetes, ki ismerné jobban a saját gyerekét, mint a szülei, mégis sokszor felületes az ajándékválasztás. Trendek mentén gyorsan leemelik azt a polcról, amit a legtöbb gyerek már megkapott a suliban, így a gyereket is eltölti pár napig a tudat, hogy „nem marad le” a társaitól, de ez pontosan ennyit ér. Pár napos elégedettség csupán. De igazából nincs benne a szülő-gyerek közötti szeretetkapocs. Csak egy tárgy.

Egy anyuka egyszer azzal keresett meg, hogy egy falvédőt szeretne a kislányának ajándékba, de nem akármilyen hangulatú falvédőt varrjunk: a kicsi rajzait hímeztük, applikáltuk bele a falvédőbe. Akkor jött az ötlet, hogy ezeket a rajzokat „térbe, textilbe álmodva” is létre lehet hozni. Olyan „királylányt, tündért, manót, autót, házat, amit a gyerek rajzol, azóta a saját gyerekeim is kaptak már ilyen „készlényt”. És imádják, imádták. Magabiztosan szorította ki a gyerekszobából, a gyerekágyból a bolti plüssöket.

Bársonykutya, kavicstársas

Ennek ellenére nem akarom misztifikálni a kézzel készített ajándékokat. Mert sokszor tényleg a szükség veszi rá a családot, a szülőt arra, hogy nekifusson a dolognak. Sokszor nálunk is. A szükség azonban nem jelenti azt, hogy abból rossz születik. Ismerek olyan, szintén négygyerekes családot, ahol pár évig - amíg az anyuka nem tudott dolgozni - igazán az élére kellett rakni minden fillért. Ő mesélte el nekem, hogy két olyan karácsony is volt, amikor egyszerűen nem volt pénz ajándékra. Még karácsonyi vacsorára se nagyon. Az egyik ilyen karácsonyon, az egyébként ügyes kezű anyuka előszedte a szekrényből az egyetlen ünnepi, fekete bársonyszoknyáját, abból varrt kézzel a gyerekeknek kis ölelgethető állatkákat, kutyust, cicát, nyulat, medvét. Egy másik karácsonykor meg az építkezésből megmaradt sóderből szedett ki szép kavicsokat, szalvétából figurákat ragasztott rá, és készített párkirakó társasjátékot. Egész este azzal játszott a család. A legmegkapóbb a dologban azonban az, hogy a család azóta anyagilag úgy nagyjából rendben van, ezernyi tárgyat megvehetnek egymásnak. De a gyerekek minden karácsonykor felemlegetik - nevetve, szeretettel - a „szegény karácsonyokat”, és nem úgy, mintha az rémálom lett volna, hanem egy olyan eseményre emlékeznek, ami a család összetartozásáról szól. Az egyik most már huszonéves fiú a mai napig őrzi az akkor kapott bársonykutyát, míg a másik gyerek kabalája lett az egyik szalvétával, szeretettel bevont kavics. Az összes egyetemi vizsgáján a zsebében tartotta.

Szóval ennek jegyében készülünk mi is a karácsonyra, és bár azt nem árulhatom el (mert megtudnák, miben mesterkedem), a gyerekek mit kapnak, a nagyszülőknek már postára adtuk a közösen készített ajándékot: egy olyan párnát, amit az unokák kézlenyomata díszít.