Csonka András: Anyu, ugye hallasz? Leszúrtak, de semmi baj!

Szia, Anyu! Kérlek, ne ijedj meg attól, amit most mondok: leszúrtak! Tényleg semmi baj, túléltem, jól vagyok. Igaz, hogy eddig 73 alkalommal történt meg mindez, de úgy látszik, elég erős géneket örököltem tőled és újra és újra képes vagyok felépülni, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna!

Na, jó, lehet, hogy kis magyarázatra szorul mindez! Az ominózus bűncselekményt a Játékszín színpadán követi el ellenem a gazember estéről estére, akinek kilétét takarja jótékony homály, hiszen mégiscsak egy krimibe oltott komédiáról van szó. A hölgy fecseg és nyomoz. Vári Éva briliáns alakítása. Gálvölgyi János mesteri felügyelője próbálja kibogozni a szálakat, és rájönni, mi is történt az ügyész úr, vagyis az én irodámban.

Maradjunk csak a késszúrásnál! Ez a helyes kis tárgy egyenesen a hátamban landol, ami persze jó kis látvány, és a jemeztervezőnek sem okozott nagy fejfájást: egy másik zakóra cserélem az eredetit, és már egy, a zakóba erősítet késsel jelenek meg váratlanul a színpadon, majd kisvártatva odavonszolom magam a dohányzóasztalhoz, és ott hasra roskadok. A kés peckesen ágaskodik a hátamból. Isteni! Na persze közben Vári Éva kétségbeesett telefonbeszélgetésben próbálja hívni a rendőrséget. A jelenet így nagyjából 5 percig tart.

Addig kell hulla módjára illedelmesen és mozdulatlanul feküdnöm az asztalon. Ez nem egy megoldhatatlan feladat, önmagában ezért még nem szoktak díjakat osztani. Egyébként tényleg nem nagy kunszt, kivéve, ha akad valami zavaró körülmény. Mondjuk egy nátha. Egy jó kis megfázás, amikor az ember örül, ha kibírja 5 percig tüsszentés nélkül. Azt hiszem, életem legnehezebb 5 perce volt a minap, amit hullaként éltem át. “Halálom” után pár másodperccel éreztem, hogy pillanatokon belül tüsszenteni fogok. Na nem, ezt mégsem, őrület, nem fulladhat röhögésbe ez a jelenet. Jó, tudom, vígjáték, de ebben a szituációban véresen komoly a helyzet. Gyerekkoromban tanultam, hogy ha el akarom kerülni a hangos tüsszentést, sőt el akarom fojtani az egészet, akkor a mutató ujjamat tegyem az orrom alá. Ez valóban bevált mindig. Na jó, de a két karom most élettelenül lóg a föld felé az asztalról. Hol van az orromtól az ujjam? Mégsem ránthatom fel, nem támadhatok fel csak úgy. Szerencsére a fejemet úgy állítottam be, hogy a nézők nem látták az arcomat. Jobb is, mivel őrületesen elkezdtem az orromat facsarni, grimaszolni, hátha elmúlik az inger. A mentőöv az asztal szegélye lett. Végül is azt illesztettem óvatosan az orrom alá, olyan mikromozgással, hogy a nézők semmit nem vettek észre, így az utolsó pillanatban a jelenet végére mégiscsak megúsztam a botrányt, és nyugodt halottként hagytam el a színpadot.

Nemsokára ünnepeljük a jubileumi, 75. előadást a Játékszínben. Drukkolj, Anyu, hogy ne az én extra eseményeim miatt legyen emlékezetes!