Nem vagyok igénytelen!

Sokan dölyfösen lesajnálva, fitymálva, fogukat csattogatva, löttyös indulattal sértő szavakkal alázzák őket. Mert milyen nő az olyan, aki csak addig szép és kívánatos, amíg varsában nincs a hal! (Persze ebben van igazság.) De meggyőződésem, nincs olyan nő a földön, aki csapzottan, lenőtt zsíros hajjal, kitérdelt gatyában szeretné magát végigvonszolni a házaséleten. Persze sok olyan kommentelő is van, akik együttérzésükről biztosítják az önfeltáró kismamákat. Értik az öniróniát, a humort, aminek lényege ugye a túlzás.

Akkor most beszéljünk az igénytelenségről. Én nem vagyok igénytelen, nem és nem! De néha minden igyekezetem ellenére annak látszom. Egy lestrapált, kócos negyvenes nőnek. Biztos vagyok abban, nem csak én napjaim kezdődnek úgy, hogy miután a fiam végiglocsolta magát és a lakást kakaóval, vagyis gyereket újraöltöztetni, felmosni kell, és miután a férjem végre méltóztatik kijönni a fürdőszobából, miután némi hiszti és egyre hangosabban ismételgetett irányszavak után végre becsapódik mögöttem az ajtó, mindennek gondolom magam, csak épp decens, csinibini anyukának nem. Látok ilyeneket, akik tűsarkúban, jól fésült frizurával mosolyogva terelgetik a gyerekeiket az óvodába, míg én lihegve kergetem a fiamat. Kicsit irigykedem is. De ugye nem én vagyok az egyetlen, aki az ovi ajtajában veszi észre, hogy a gyerek beletörölte a blúzomba a vajas kalácsot, és csak azért is kétszer taposott rá az előző este kitisztított cipőmre? Ugye nem én vagyok az egyetlen, aki a kocsiban a piros lámpánál rajzol magának valamilyen elfogadható arcot? Amikor a férjem leviszi a fiamat a térre focizni, és én otthon a romokat takarítom, miközben a régi kedvenc számaimat hallgatom, szívesen gondolok arra az időszakra, amikor villogó szemű göndör dögösként miniszoknyában tekergőztem a táncparketten. Na, az az idő elmúlt. Na, de mindezt nem egy hervadásnak indult virágszál sirámainak szánom. Mert az elégedetlenséget csak tetézi, ha valaki nem tud megbarátkozni megváltozott élethelyzetével és az idő múlásával.

Fontos a sport, az edzés, a karbantartás, de kisgyerekek mellett nem mindenki, sőt a többség nem tud havonta beugrani mondjuk a pedikűröshöz. Hát annyi baj legyen! Nem vagyunk nemzetközi médiasztárok, akik az én sejtelmeim szerint gyakran sokkal elégedetlenebbek a külsejükkel, mint mi, hétköznapiak. Az úgynevezett testképzavar náluk is jelentkezik, ráadásul a rájuk irányuló figyelem miatt még azt is kell árasztaniuk magukból, hogy tökéletesek. A Photoshoppal kifundált test pedig számomra egyáltalán nem megvetendő, csak idegen. Szinte együtt érzek velük, mert marha nagy munka, lemondás, koplalás, eszméletlen sok edzés áll mögöttük. Egy magába forduló, kíméletlen, önző és önmegtartóztató edzésprogram. Egy olyan munka, ami kizárólag róluk és a saját testükről szól. Oké, csinálják, semmi bajom velük, de hogy én mennyire szarok erre, azt el sem tudom mondani! Tudom, nem vagyok egy modellszépség, szeretek a férjemmel jókat enni, nem koplalok, eszem, iszom és vigadok. Mert az élet erre is való. Egy kicsit sem akarok aszkéta lenni. És persze hájas combú kövér sem akarok lenni. Azért figyelek arra, hogy ne vessem el a sulykot, néha kocogok, ritkán edzésekre is járok, hogy ne legyek undi. Ja, és imádok shoppingolni. De meggyőződésem, hogy a vonzalom nem elsősorban a külcsínen múlik. Tapasztalataim szerint a férjeket nem feltétlenül a nagy fenék, hanem az elégedetlenkedés, az önsajnáló mártírhang, az állandó rinyálás, mosolytalanság, feladatosztogatás, a konstans nyaggatás riasztja.

Persze nem könnyű cukinak lenni. Nem vagyunk házi robotok, és fejőstehenek sem, és szerintem nem is engedhetjük, hogy azzá váljunk. Bevallom, nem szimpatizálok az elhanyagolt, hónaljkutyás, szőrös bokájú nőkkel. És nehezen azonosulok a mindig fitt, makulátlan szuperanyákkal is. Tessék nekem megbocsájtani, ez az egyik becsípődésem. De nagyon fontos, hogy néha legyen – ahogy a LifeNetworkön futó Jön a baba sorozatom egyik anyukája mondta - „énidő". Ez mindenkinek jár!