Miklósa Erika: „Most kell abbahagyni, a csúcson”

Ötszázadik előadás az Éj királynőjeként! Te jóságos ég!

Hát ez az! Viccesen mondtam is: „Na, most kell abbahagyni, a csúcson. Még egyszer ötszázat már nem csinálok!”

Mosolyogsz miközben mondod, de tényleg – mi jöhet még ez után? Te már kiénekelted a magas c-t, ahogy mondani szokták.

Most a legnagyobb kihívás számomra 45 évesen elhitetni az emberekkel, hogy tudok 17 éves lenni. Én leszek Maria a West Side Storyban. Egy darabig hezitáltam is, hogy elvállaljam-e… Nem csak a szerep megformálása fontos, hanem a hitelességem. Hogy meg tudom csinálni.

Hogyan lehet 45 évesen 17-nek lenni? Mit kell ilyenkor előhívni magadból?

Novák Péter (a rendező – szerk.) olyan jól tud minket instruálni! Nagyon egy hullámhosszon vagyunk, elég egy vezényszót mondania, és rögtön tudom, hogy min és hogyan kell változtatnom. Az volt a kérése, hogy amikor azt a mondatot mondom Bernardónak, a bátyámnak, hogy „Ma leszek először igazi amerikai lány” – aközben gondoljak arra, milyen voltam 17 évesen, amikor még csak álmodoztam a jövőről. Idézzem fel, hívjam elő, hogy mi játszódott akkor bennem. Ha ez a gondolat megformálódik, akkor már könnyű, és azonnal úgy tudom érezni magam, mint egy 17 éves csitri.

Ha visszapörgetem az időt a 17 éves korodig, akkor Kiskunhalason látlak…

Épp akkor jött a sportsérülés? A sportkarrier vége? Ami után az éneklésre rátaláltál?

Igen, akkor volt a váltás. Épp ezért volt számomra tökéletes az instrukció. És annyira vicces – meg is lepődöm mindig – hogy ahogy belépek a próbára, ugyanolyan csintalanná válok, mint annak idején. Ugyanaz a cserfes, szószátyár lány leszek egy pillanat alatt, mint aki voltam. Nem mintha ma nem lennék az, de azért mégiscsak másként!

Érdekes játék, ha elképzeljük – mi lett volna, ha akkor kamaszként írhattál volna egy tündérmesét a jövődről… Szerintem nem tudta volna a fantáziád utolérni a valóságot. Mindazt, amit azóta átéltél…

Ha most belépne ide a 17 éves Erika? Mit mondana neked a valós történetről?

Szerintem megijedne! Hogy mi vár rá! Mert ha belegondolsz abba, hogy mi mindenen mentem keresztül, és mi mindent csináltam, ahhoz óriási bátorság kellene, hogy valaki azt mondja, igen, ezt akarom! Tuti, hogy 17 évesen hanyatt-homlok elmenekültem volna! Ezt csinálja más, akárki, de nem én!

Ijesztőbbek lettek volna a kihívások, mint amennyire vonzók?

Biztos! Pedig sosem voltam bátortalan, de azért mindezt előre látni túl nagy teher lett volna akkor… Van egy kedvenc történetem, és illik ide: amikor a kútban élő békát meglátogatja az óceánban élő rokona, megkérdezi tőle – „Mekkora a te óceánod?” „Óriási!” – mondja a másik. „Akkora, mint a kutam?” „Nem! Nagyobb!” Tovább kérdez: „Mint ez az udvar?” „Nem, még nagyobb!” „De mekkora az a nagyon nagy?” Az óceáni béka erre azt válaszolja: „Akkora, hogy el sem tudod képzelni! De megmutatom neked…” És az óceán láttán a kútban élő békának egyszerűen szétrobban a tudata, megsemmisül a nagyság láttán… Csak azért idézem ezt, mert valószínűleg én is így lettem volna. Kiskunhalasról eljutni oda? Az „óceánhoz”? Felfogni sem tudtam volna mindazt, ami az elmúlt évtizedekben átéltem. Azóta persze kinyílt a kisbéka tudata… És ez annyira jó! Mert ha belegondolok, ha holnaptól nem történne szinte semmi, csak otthon lennék a kislányommal, akkor is én lennék a legboldogabb ember, mert már mindent láttam. Magamból is, és a világból is.

Kihoztad már magadból szinte az összes színedet?

Félre ne érts, nem arról van szó, hogy érdektelen vagyok, nem! Sőt! De a kisbabánk is annyira megváltoztatott belül, hogy mindenhez teljesen másként viszonyulok. Miközben a szerepek megformálása is teljesebbé vált, mindenen túl van bennem egy olyan határtalan nyugalom! Mert minden megvolt, és minden megvan. Csodálatos érzés!

Azon gondolkoztam, hogy sokak számára te lehetsz a remény. Sok-sok éven át nem adtad fel, és hittél benne, hogy egyszer csak eljön… A harmadik komoly kapcsolatodban találtál rá a teljességre.

Nem adtam fel, de erről nehéz beszélni. Zolival, az első férjemmel szinte együtt nőttünk fel. Nagyon nehéz volt az elválás 14 év után, hisz mindent együtt csináltunk végig, akkor tágult ki a világ… Vigyáztunk egymásra, leginkább ő vigyázott rám, és ezzel lezárult a feladata. Barátság és testvériség volt köztünk, amitől borzasztó volt búcsúzni, de tudomásul kellett venni, hogy már nem tudunk adni egymásnak.

Olvasgatva a veled készült beszélgetéseket, feltűnt, mennyire szépen beszélsz a múltad szereplőiről. Hogy milyen pontosan vonod le a konzekvenciákat.

Ha nem látnám ennyire tisztán, akkor valószínűleg nem lenne bennem béke. Ehhez persze az is kellett, hogy egymásra találjunk Zsoltival, akivel viszont már gyerekkorunk óta kerülgettük egymást, bár ez csak utólag derült ki. Egyidősek vagyunk, és mind a ketten atléták voltunk annak idején. Szinte biztos, hogy a nagy versenyeken mindig találkoztunk, talán még beszéltünk is. Ugyanazokon a helyeken jártunk, persze nem ugyanabban a versenyszámban indultunk. Sokszor érintette egymást az életünk, de azt is végiggondoltuk, hogy nem lett volna jó korábban találkozni.

Meg kellett érkeznetek egymáshoz?

Igen. Amikor igazán megismerkedtünk, 41 éves voltam. Az is nagyon jelképes, hogy hogyan futottunk össze. A hidegkamrában, mínusz 110 fokban, ahol fürdőruhában és maszkban vagy – a másiknak csak a szemét látod! Én is, és ő is a New York-i maratonra készült, mindketten lesérültünk, ezért mentünk kezelésre. Ugyanarra a napra volt időpontunk, persze nem ugyanarra az órára. Ő elkésett, én meg előbb jöttem. Ezen múlt…

Így köszönt be a hidegkamrába a forróság…

…és én csak a szemét néztem. Nagyon fura volt, mert amikor elment, az futott át bennem, hogy ő az én emberem. Pedig semmi nem történt, csak 10 percet beszélgettünk. És hát azért 41 évesen nem úgy száll le a köd, mint 20 évesen! Annyi idősen én már pontosan tudtam, hogy mit várok az élettől. Aztán utólag kiderült, hogy ő megvárta, míg én újabb időpontot kérek, hogy aztán ő is akkorra jöjjön… De én ezt nem tudtam. Hazamentem, és elmondtam Mikósnak, hogy vége. (Schiffer Miklós – Erika társa volt pár éve – a szerk.) Bár nem történt semmi, de tudtam, hogy nekem már semmi keresni valóm nincs abban a kapcsolatban… Pedig nem sejthettem, hogy bármi lesz-e ezután… A folytatást tudod! És képzeld, egy napon születtünk Zsoltival.

Hm… Azt mondod, pontosan tudtad, hogy mit vársz az élettől!

Tudtam, hogy most jött el az idő… Hogy nagyon jól érzem magam, de azt szeretném, hogy végre szeressenek, és én is szeretni szeretnék. Már családot szerettem volna, és talán ezért lehetek számodra is a remény, mert én kitartóan hittem abban, hogy meg is fog adatni. Hogy találkozom azzal az emberrel, akivel valóban le tudom élni az életemet, és le is fogom. Akkor már azt éreztem, hogy alkalmas és nyitott vagyok erre. Hogy már nem a saját magam építésével vagyok elfoglalva, hanem egy kapcsolatot szeretnék építeni.

Amíg azon van a hangsúly, hogy meg kell csinálnom magam, addig nem tudok igazán egy kettőst építeni…

Jobban is tudsz már vigyázni arra amid, amitek van?

Biztos, hogy nagyon sok mindent Zsoltival tanultam meg. A kapcsolat óvását is. Mindketten megfogalmaztuk – hisz dús életünk volt azelőtt – hogy semmi nem számít, csak a szeretet, a hűség és az őszinteség. Ezek fontosak, és semmi más. Ugyanúgy gondolkozunk az életről, arról is, hogy gyereket szerettünk volna, hogy örökbe szerettünk volna fogadni…

És sikerült!

Ez is olyan volt, mint Zsoltival való találkozásunk. Született egy kislány édesapám halálának évfordulóján… Az alapítványnál azt mondták, hogy a korunk miatt nincs esélyünk csecsemőre, mert minden anya fiatal párt szeretne örökbefogadónak. Aztán Bíborka édesanyja azt mondta, hogy ő kifejezetten negyven fölötti szülőket szeretne neki. Megtörtént az, amit senki nem hitt, és nem is remélt! Amikor először rám nézett a kisbaba, tudod, mi volt a szemében és a mosolyában? „Na, végre hogy megtaláltatok!”

Ezt nem lehet megúszni könnyek nélkül… Én sem tudom visszatartani. De Erika, az anyává válás miként történt? A gondolat maga átrendezi a sejteket, vagy a baba alakít át?

Attól nem lettem anya, hogy azt gondoltam, kész vagyok rá. De az a pillanat, amikor a kezedbe fogod – ott minden eldől. Addig minden csak elmélet. Aztán ott van egy kis emberi lény, és tőlem függ! És nekem meg kell ismernem annyira, hogy tudjam, érezzem, mire van szüksége. Számomra döbbenetes, hogy egy csecsemő anélkül, hogy beszélne, mennyi mindent ki tud fejezni. Tudod, csak mi vagyunk vele – a férjem meg én. Semmi segítségünk nincsen. Most hogy itt vagyok, Zsolti vigyáz rá. Azt gondoltuk, hogy neki – hisz örökbefogadásról van szó – minden pillanatban azt kell éreznie, hogy biztonságban van, hogy számíthat ránk, mindig és megkérdőjelezhetetlenül. És annyira tündér!

Volt benned kétely, hogy menni fog-e, tudod-e, bírod-e? Tudható, hogy régóta gondolkodtál az örökbe fogadáson.

A nagymamám nevelőszülő volt, mi sok gyerekkel nőttünk fel. A családunkban az örökbefogadás teljesen természetes. És milyen érdekes ez is – Zsoltinak pedig a nagymamája volt örökbe fogadott…

Ez a döntés szerintem a legnagyobb és leghatározottabb igen egy kapcsolatra. Egy igazi, megbonthatatlan szövetség kell, hogy legyen.

Az bizony. És ki tudja, talán most majd a vér szerinti gyerekünk is megérkezik, hisz már lenyugodtam, kisimultak az idegeim, nem pörgök úgy belül… Biológiailag alkalmasak vagyunk mind a ketten, és nagyon örülnénk neki! Nem is csodálkoznék rajta, ha jönne…

Én sem! Elveitek vannak arról, hogy milyen szülőnek kell lenni?

Szerintünk nagyon fontos, hogy az ember elgondolkodjon ezen. Le is írtuk Bíborkának. Naplót vezetünk neki, amiben benne van a története, és azt is megfogalmaztuk, hogy milyen szülők szeretnénk lenni. De ne gondolj különös dolgokra. Azt szeretnénk neki is jelenteni, amit egymásnak is. Hogy soha ne gondolja, hogy mi kiállunk mögüle. Amíg élünk, ott leszünk. „Örökbe fogadtunk, és örökké szeretni fogunk!” – ezt szoktam neki mondani.

És közben belegondoltam, hogy az utolsó pár év mennyi változást hozott. Hogy mennyire másként és másról beszélgettük volna, mondjuk négy évvel ezelőtt… A puzzle-darabok szépen a helyükre kerültek!

Igen, teljesen. Szerintem ez a legjobb időszak. Negyven körül van az ember a legjobb állapotban. Mentálisan rendben van, és fizikailag is még minden oké. Elfogadtam mindent, ami az életemben történt – jót és rosszat is. Közhelynek hangzik, de tényleg igaz, hogy egyszer csak a puzzle-darabkák a helyükre kerülnek. Lehet, hogy nem az elképzelt sorrendben, de mégis oda, ahova illenek. És mi magunk rendezzük így. Ahogy élünk, választunk, döntünk. Sokan nem mernek lépni. A hezitálással pedig rengeteg idő elmegy. Én mindig meghoztam a döntéseimet, és ez a lényeg. Voltak jók és rosszak is, de mindennek így kellett lennie – ember vagyok, nem tündérkirálylány. Zsoltival ültünk egyik este, és arról beszélgettünk, hogy milyen szerencsések vagyunk! És ha felidézem azt a kérdésed, hogy miként reagáltam volna 17 évesen, ha az életem történetét elém vetítik – hát persze, megijedtem volna, de közben meg mennyire jó most! Nézem a kislányomat, és azt gondolom, hogy a világ legboldogabb embere vagyok. Ez egy akkora csoda! Voltak pillanatok az életemben, amikor elgyengültem, kételkedtem…, de most azt hiszem, kimondhatom, hogy megérdemeltem azt, hogy így legyen!