Lélekbúvár: 50 felett kezdődik az élet, úgy igazán! - Szily Nóra műsora

E. J.: A húgomtól származik az elnevezés, és azért tetszett, mert nem lezárást sugall, hanem nyitottságot – határtalanul. Akkor találtuk ki, amikor elindítottuk az 50+-os programunkat. Ahogy teltek az évek, az is megfogalmazódott bennem, hogy akárhány évesekre igaz lehet, hiszen egy mai harmincas is küzdhet ugyanolyan gondokkal az élete változása kapcsán.

V. J.: Coachként is ezt tapasztalom. Már nemcsak az ötvenesek hajlamosak „leírni" magukat, hanem a negyvenesek, sőt a 35+-osok is, mert úgy érzik, hogy elszaladt felettük az élet, és valamit nem értek el. A gondolataink a viselkedésünkre is kivetülnek, mint önmagukat beteljesítő jóslatok. Előteremtjük az önigazolást: „Ez se sikerül, az se sikerül, nem tudok új életet kezdeni, képtelen vagyok új irányba menni!" Ha ilyenkor megkérdezem, hogy mit szeretett volna gyerekkorában csinálni, akkor előcsalja az emlékezetéből a választ. És akkor azt mondom: „Figyelj, 30–40 év van még előtted, annyi mindent lehet még csinálni! Csak akarni és tenni kell!"

E. J.: Épp az életem közepén jártam, amikor úgy döntöttem, hogy egy elég szép pályát magam mögött hagyok, tehát eljöttem a televízióból. Akkor kezdtem azt érezni, hogy jó, oké, de akkor mit is fogok most csinálni?

E. J.: Igen, ez a nehéz. Én nagyon szorgalmas és nyitott vagyok, szívesen tanulok új dolgokat, állandóan jár az agyam, tehát gyorsan kitaláltam egy csomó mindent a könyvkiadástól a közösségszervezésig, az egyesületek létrehozásáig. A saját bőrömön tapasztaltam – plusz kilókkal, ősz hajszálakkal, ráncokkal szembesülve –, hogy az idő múlik, de ez számomra nem a végét jelenti a dolgoknak, hanem egy csomó új dolog kezdetét. Én született optimista vagyok, és azért ez nagy segítség.

E. J.: Nekem lehetőségek sorát jelenti. Mostanában többször megfogalmaztam, és bízom benne, hogy a gyerekeim nem sértődnek meg érte, de alig vártam, hogy Nórám is végre beköltözzön Budapestre, és elkezdje az egyetemet. Eljön az én időm...

V. J.: Azt látom, hogy kétféle szülői típus létezik: az egyik tragédiaként éli meg, amikor a gyerekek kirepülnek, és utána nem tud mit kezdeni magával. A másik az, amilyenek mi is vagyunk – lehetőségként éljük meg a dolgot. A gyerekek önállósága persze nem azt jelenti, hogy teljesen leválnak, de már nincs annyi dolgunk a logisztikával, és felszabadul egy csomó idő...

V. J.: Először is megkérdezem, hogy mi az, ami érdekli, mi az, amit sose tudott megcsinálni az életében eddig. Az én fejemben például húsz éve ott él a vágy, hogy majd egyszer patchworközni fogok. Most itt a lehetőség... Mint ahogy számtalan másik is.

V. J.: Pontosan így van. Tettük a dolgunkat a gyerekeinkért, és talán néha átfutott az agyunkon a gondolat: jaj, de jó lenne ez meg az! Színházba, moziba járni, ide-oda menni, programokat csinálni... Az a tapasztalatom, hogy nagyon sokan hajlamosak belelustulni az otthonlétbe. Azt gondolom – és Judit is mondta –, hogy a célkitűzés nagyon fontos, hisz anélkül nem tudjuk, hogy merre haladjunk. Nem távlati, hanem közeli célokra bizony szükség van.

V. J.: Igen, hogy mit szeretnél!

E. J.: Én azért nem vagyok az a nagyon céltudatos ember, aki évtizedekre betáblázza az életét. De az tény, hogy ha valamibe belekezdek, azt végigviszem. Egy könyv megírása vagy a Korhatártalanul programunk is ilyen. Rengeteg teendőnk van még. Ilyen értelemben mégiscsak céltudatos vagyok. Most például megígértem a kisebbik lányomnak, hogy legalább egy picit megtanulok angolul, hogy ne szégyenkezzen, amikor ugyanazt az ötven szót variálom valahol a világban. Aztán alig várom, hogy újra művészettörténettel foglalkozhassak... A húszas éveimben nagyon szerettem azzal bíbelődni, de akkor még csak albumokat nézegettem, amik aztán felkerültek a polcra...

V. J.: A belső szabadság ideje jön el, hiszen eddig szinte mindig valamit bizonyítani szerettünk volna. Én azt mondom, hogy ebben a korban már megengedhetjük magunknak, hogy azt csináljuk, amit mi szeretnénk, még akkor is, hogyha nincs értelme.

E. J.: Gondolhatják azt, hogy na, ja, már megint itt ül két energiabomba, két pozitív nő, persze nekik könnyű! Valahogy a vágyat kellene mindenkinek felébresztenie magában. A cselekvés vágyát. Ezt Jutka tanítja, és a könyvben is ír erről, hogy igenis elsajátítható a pozitív gondolkodás. Mi magunk döntünk arról reggel az ágyból kikelve, hogy örülünk a napsütésnek, vagy nem érdekel... Ezek tanulható dolgok.

V. J.: Ha el mered hinni magadról, hogy valamit meg tudsz csinálni, akkor nyert ügyed van. Az „Igen, de..." kezdetű mondatokat el kell felejteni. A rossz gondolatokat le kell írni, és áthúzni egy nagy X-szel. De el is égetheted a papírt. Ez nem mágia, hanem egy apró rítus.

V. J.: Igen, az is egy gyakorlat lehet, hogy a negatívak mellé leírod a mondataidat átfogalmazva pozitívvá. Ha valaki abszolút sötétnek látja a világot, akkor fogjon egy kis füzetet, és esténként írjon le három olyan eseményt, ami aznap jó volt. Persze a pozitív gondolkodást ne keverjük össze a hurrá optimizmussal! Nem jó, ha baj történik az emberrel, de ha valamit feladatnak fogsz fel, az megoldásra sarkall – ha viszont problémának látod, az lebénít...

E. J.: Hadd mondjak még egy ötletet. Eddig az egyénről beszélgettünk. De én mindenkinek javaslom, hogy keressen, vagy ha nincs, teremtsen egy kis közösséget magának! Mi ezt Szentendrén, a mi kis hölgyszalonunkkal megteremtettük.

V. J.: Nagyon jó érzés, amikor adhatunk végre! Meg kell találni az energiaforrásokat. Legyen ez adományozás, mások segítése, az én esetemben az oktatás, legyen bármilyen tevékenység, ami feltölt.

E. J.: A borítóra is kitettem ezt a gondolatot, hogy „életet adni az éveknek". Közhelynek hangzik, de van igazsága. Nem az számít, hogy száz évig akarok élni, hanem hogy az éveim olyanok legyenek, hogy én jól érezzem magam, és a szűkebb-tágabb környezetem is jól érezze magát velem. És ez az, ami nem korfüggő...