"Megtaláltam azt a bizonyos másik felemet, a lelki társamat" - édesanyák vallomásai

„Októberben lesz kétéves a kislányunk, és bár még csak egy csöpp kislány, már most nagyon sokat szoktam azon gondolkozni, hogy vajon milyen ember lesz belőle, ha felnő, milyen élete lesz. Én nem vagyok az a típus, aki a saját meg nem valósult álmait akarja rákényszeríteni a gyerekeire, azt viszont szeretném, ha kinyílna előtte a világ, ha minél több helyre, országba eljutna majd, ha különböző kultúrákkal, emberekkel találkozna. Azon leszek, hogy ebben segítsem, hogy egy nyitott, elfogadó és ismeretekre szomjazó embert neveljek majd belőle.”

„Az első házasságom sajnos nem sikerült, a lányom apjától a gyerek születése után két évvel elváltam. Nagyon nehéz időszak volt, főleg azért, mert a volt férjem gyakorlatilag összetörte a szívem és a boldog házasságról szövögetett álmaim. Van, aki szülés után egy-két hónappal már bomba formában sütteti magát a strandon, az én testem azonban sajnos eléggé átalakult. A terhességgel járó plusz kilókat le tudtam ugyan dolgozni, de a bőröm, az alakom már soha nem lesz olyan, mint előtte volt, ha megszakadok, akkor sem. Ő ezt nem tudta elfogadni, és a 21 éves gyakornoka mellett vigasztalódott. Akkor azt hittem, vége a világnak, hogy a nagy, boldog családról szövögetett terveimtől végképp elbúcsúzhatok. Aztán telt az idő, és az élet egy különleges férfi mellé sodort, aki ma már a férjem, és aki úgy szereti a kislányomat, mintha csak a vér szerinti apja volna. Három éve vagyunk együtt, és úgy érzem, megtaláltam azt a bizonyos másik felemet, a lelki társamat. Tudom, hogy ócska közhelynek tűnik, de korábban még soha nem éreztem ezt egy kapcsolatomnál sem. Én csak azt kívánom a lányomnak, hogy ha eljön az idő, találjon rá ő is a másik felére. Most már hiszem, sőt tudom, hogy ez lehetséges.”

„Gyerekkoromban sokat kellett nélkülöznöm, édesapám alkoholista volt, és még a születésem előtt elhagyta édesanyámat, akinek egyedül kellett felnevelnie a nővéremet és engem. Anyám takarítónőként dolgozott szinte napi 24 órában, mindent megtett, ami erejéből tellett, de így is szinte napról napra éltünk. Mivel nem volt pénzünk, továbbtanulni sem tudtunk, a nyolc általános után én is dolgozni kezdtem, hogy segítsem a családot. Nyáron napszámosnak mentem, télen takarítottam, voltam bolti kisegítő, oda mentem, ahol munka volt. Később, 20 éves korom után kezdtem úgy érezni, hogy többre is képes lennék, jobb munkákat is találhatnék, de a tanulatlanságom akadályoz ebben. Sokszor szégyelltem magam egy-egy állásinterjún, úgy éreztem, semmit sem érek. Akkor határoztam el, hogy ha kicsit késve is, de megszerzem az érettségit, és én is leszek valaki. Munka mellett esti iskolába iratkoztam, amit szerencsésen el is végeztem. Nem sokkal később teljesült is az álmom, titkárnőként el tudtam helyezkedni egy cégnél, ahol végre úgy éreztem, valóban megbecsülnek. A cég később egy OKJ-s tanfolyamra is beíratott, hogy tovább képezzem magam, amiért nagyon hálás voltam. Jelenleg is ennél a vállalatnál dolgozom, azóta már elő is léptettek, lehet, hogy beképzeltnek fog hangzani, de büszke vagyok magamra. Az elmúlt évek alatt azonban – a saját bőrömön – megtanultam, mennyire fontos az iskola, a tudás, a tanulás.

Nekem még nincs gyerekem, de abban már most biztos vagyok, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy neki ne kelljen azt átélnie, amin én keresztülmentem. Már most elkezdtem félretenni a majdani nagylányom vagy nagyfiam egyetemi éveire, és azon leszek, hogy megszerettessem vele a tanulást, hogy felébresszem a tudásvágyát, és hogy egy igazán értékes embert neveljek majd belőle.”