Ha feláll a szőr a hátadon az "Engedd el!" tanácstól, akkor ez a cikk neked szól

Egy fájdalmas szakítás vagy egy szülő, jóbarát elvesztése is évekig tartó szenvedést tud okozni. Az ember újra és újra lepörgeti magában, hogy mit kellett volna másképp csinálnia, hogy ez ne következzen be. Számtalanszor megnézzük a közös fényképeket, és nem értjük, hogy történhetett meg mindez. Ilyenkor annyira behúznak a tudatalatti sérüléseink, sérelmeink, hogy nem segítenek a hangzatos jótanácsok.

Az elengedés egyik legnagyobb gátja az ellenállás, az érzés, hogy „az nem történhet meg, hogy én nem esem teherbe vagy nem találom meg a párom." Egy szakításnál is azt érezzük, hogy ez nem lehet igaz, nem hisszük el, hogy megtörtént, reménykedünk, hogy a másik meggondolja magát és visszatalál hozzánk. Ehhez keveredik még egy kis düh és egy kis dac: nem fogadjuk el, hogy másképp történnek a dolgok, mint ahogy mi elképzeltük.

Ha ez az érzés állandósul, akkor bekövetkezhet az, hogy az ember kicsit összeomlik és intenzíven elkezdi sajnálni önmagát. Ez kis mértékben nyilván egészséges, arra kell csak vigyázni, hogy ne csússzunk bele annyira, hogy nem látjuk már reálisan a helyzetünket. A túlzott önsajnálat ugyanis egyáltalán nem visz előre, sőt, tehetetlenné tesz és beleragadunk egy áldozatszerepbe, ahol a „szegény én" teljesen átveszi a hatalmat felettünk.

Innen pedig már csak egy lépés az önbüntetés, amikor is újra meg újra végigpörgetjük a fejünkben, hogy mi történt, a másik mit mondott vagy épp mit nem mondott, mit rontottunk el és mit kellett volna másképp csinálnunk. Ezt még tudjuk azzal fokozni, ha ostorozzuk magunkat és folyamatosan keressük magunkban a hibát. Azáltal pedig, hogy állandóan a sérelmeinket pörgetjük a fejünkben, nem tud megtörténni az elengedés.

Ha szeretnék valakit vagy valamit elengedni, az csak úgy következhet be, ha megbékélünk az adott helyzettel. Elfogadjuk, hogy hibáztunk, megbántottunk valakit, elhagytak minket vagy épp nem válik valóra az álmunk. Megbocsátjuk magunknak, hogy most erre voltunk képesek és megbocsátunk a másik embernek is. Bár ez dühítő, frusztráló és fájdalmas, most valamiért ennek így kell lennie. Az nem segít, ha ellenállunk a fájdalomnak, be kell engedni az életünkbe és meg kell élnünk, mert akkor van rá esély, hogy képesek leszünk el is engedni. Ez már nem arról szól, hogy intenzíven sajnáljuk magunkat, hanem arról, hogy elfogadjuk az érzéseinket, és ezáltal megszűnik az ellenállás is.

Egy szakítás után érdemes átgondolnunk: mi volt a mi szerepünk abban, hogy így alakultak a dolgok és mit tanulhatunk belőle. Ha régóta nem kapunk meg valamit, amire mindennél jobban vágyunk, akkor érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy vajon mi gátol még minket a beteljesedésben? Ha kudarcot vallottunk, érdemes utánanézni, vajon miért szabotáljuk a saját boldogságunkat? Minden élethelyzet tanít minket valamire, s ha levontuk a megfelelő következtetéseket, ha megtanultuk a leckét, akkor sokkal könnyebb lesz továbblépni.