Bereczki Zoltán: "Én mindig is szél ellen mentem"

Mennyire kedves a zsűriszerep? A Megasztárban már kipróbáltad magad, de alapvetően nem érezlek szikár megmondóembernek.

Az, hogy az ember önmaga számára értékelhetően dolgozzon a saját szakmájában, ahhoz nagyon fontos, hogy először saját magával szemben legyen kegyetlen zsűri.

Magaddal szigorú vagy - azt feltételezem -, de másokkal?

Másokkal is az vagyok, mert valamiért azt várom el a világtól, hogy úgy gondolkozzon, ahogy én szeretném. Alaptétel, hogy a dolgok maguktól a széthullás felé mennek. Ha ezt az épületet most itthagynák, akkor 10 év múlva benőné a gaz, visszarabolná magának a természet. Minden szétporlad, ha nem teszünk érte. Én cselekedni, alkotni, összerakni szeretek, és azt figyelem, hogy mások is így tesznek-e. A Sztárban sztárban például az érdekel, hogy a versenyzőknek van-e határozott víziójuk a saját produkciójukról. Rájöttek-e, hogy nekik kell iránymutatást adni a csapatnak – a sminkesnek, maszkosnak, a jelmezesnek. Nem hagyatkoznak-e a többiekre, mert az hiba. Ez olyan, mint amikor egy szóló koncertemen - bár se gitározni, se dobolni, se billentyűzni, se basszusozni nem tudok - mégis én mondom meg a zenészeknek, hogy mit szeretnék. Abból áll össze az én produkcióm.

Azt figyeled, hogy ők is így tesznek-e?

Igen, hogy vajon fölfedezik-e ennek a lehetőségét. Ők nemcsak bábok, biodíszletek ebben a produkcióban - a hangjukkal, meg a mozdulataikkal -, hanem az egészre kell, hogy befolyásuk legyen. Az apróságokon múlik minden. Nem szeretem a hanyagságot.

Nehéz kimondani egy alacsonyabb pontszámot?

Iszonyú belső harc. De a másik sarokkő mindig a „10 év múlva”. Ma olyan korban élünk, hogy minden felkerül a netre és visszanézhető lesz.

Utólag se legyen kínos szembesülni a mával? Nem áldozod be a szimpatikusság oltárán azt, hogy a döntésed hiteles legyen?

Igen, mert a szimpátia vagy az antipátia - rövidtávú. Egyszer csak elmúlik és átalakul hitelességgé vagy hiteltelenséggé. Nem így van? Adott esetben morog a közönség a hat pontomért. De megteheti, hogy szavaz, ha annyira tetszik neki, amit én lepontoztam. Én a saját értékrendem szerint döntök, hogy érvényes legyen és az is maradjon.

Rájöttél már, hogy nem a rövidtáv, hanem a hosszú táv a fontos.

Én mindig is szél ellen mentem. Nem tudtam, hogy lehet másképp. Apámtól azt láttam, hogy nem hajlandó kompromisszumot kötni. Elképesztően erős és egyenes a gerince, ami persze sokszor iszonyú kínlódást okoz, hisz ott a dilemma, hogy meddig terjed a saját felelősségünk. Hajlandóak vagyunk-e kiállni valamiért, még ha az sokaknak nem is tetszik, de mi mégis hiszünk az igazában? Nem akarok nagy szavakat mondani, de eljuthatunk odáig, hogy vajon csak a saját életünkről gondolkodunk, vagy felfogjuk, hogy a bolygónkért is felelősséggel tartozunk? Én ilyen szemléletben nőttem fel.

Persze, de hajlamosak vagyunk a saját rövidke életünkre fókuszálni, és lehetőleg minél kevesebbet kockáztatni.

Ez már típus kérdése, és ezért kell megbocsátani azoknak, akik nem így élnek. Félreértés ne essék, én is kötök kompromisszumokat időnként, de ameddig lehet, és ameddig a fájdalomküszöböm engedi, addig elmegyek.

Többet konfrontálódsz ma, mint régebben, vagy szelídültél?

Szelídültem. Volt idő, amikor mindenkinek nekimentem, tényleg, az élő fának is, ha azt láttam, hogy rossz helyre nőtt. Aztán persze szembesültem azzal, hogy a fa nem megy arrébb. Erre rá kell jönni. Attól, hogy a törvényszerűségeket nem vesszük észre, attól még vannak és vonatkoznak ránk. De sokáig egyszemélyes hadseregként akartam volna megreformálni mindent.

Az amplitúdóid is finomodtak? Régen óriási hullámzásban éltél. Meséltél róla több helyütt, hogy akár egy jó kritika, sikeres időszak ellenére is magad alatt voltál.

Van egy dalom, amire azért merek utalni, mert válasz a kérdésedre. A harmincadik születésnapomra kaptam, ami egy férfi számára fontos dátum. Ez a Hangokba zárva, ami abszolút arról szól, hogy dübörgött a karrierem és közben otthon azt se tudtam, hogy merre van előre.

Hát, igen. Az ember azért megy a színpadra, mert azt reméli, hogy ott majd megtalálja a személyes boldogságát. Ehelyett a siker pár pillanatig tart, és csak az egót simogatja. Ez tévút. A lényeg az lenne, hogy önmagunkra találjunk, mint egy meditációban. Ott a valódi énünkkel találkozhatunk, nem az egóval, amit a világ táplál és óriásira növeszt. Nekem, aki közszereplőként élem az életemet, és van egy imidzsem, amihez hozzátartozik, hogy föl kell öltöznöm, ügyelnem kell a megjelenésemre – tudnom kell, hogy ez csak a burok, a külső. Folyamatosan résen kell lenni.

És mindig sikerül?

Szerintem jó úton haladok. Ismert emberként önazonossá válni, és közben szellemi utat járni olyan, mintha egy kamiont húznék magam mögött a fogammal és úgy mennék fel a hegyre. Valószínűleg sokkal egyszerűbb lenne elengedni, de nem tudom és nem is akarom. Muszáj megküzdenem ezzel a kettőséggel, mert szeretem mindazt, amit csinálok, vagyis élni kifelé, és eközben arra is szükségem van, hogy figyeljek befelé. Nehéz. Gyakorolni kell.

Amikor két éve úgy döntöttél, hogy nem folytatod az Operettszínházban, csendre vágytál. Aztán mindössze két hónap telt el és megjelentél a Centrál színpadán. Kívülről nézve azt gondolnám, hogy nagyon más útra léptél.

Csak a külsőségeiben. A magja, gyökere annak, amit csinálok tökéletesen ugyanaz volt és marad mindig is.

Akkor miért kellett eljönni?

Pont azért, hogy visszatérhessek a maghoz. Azt éreztem, hogy ott már ugyanazt a dolgot jártuk körbe-körbe. Amikor azon gondolkoztam éjjel, hogy milyen volt az előadás, kikkel játszottam, egyszer csak azzal szembesültem, nem tudom! Félreértés ne essék, nem volt minden rossz, sőt! Csak van egy mérleg az emberben, és az átbillent. Azt éreztem, hogy abban már nem tudok tovább működni. Óriási dilemma volt, de nem húzhattam tovább. Így őrizhettem meg sok-sok pillanatot, amire a mai napig szeretettel gondolok.

Kockázatos döntésnek tűnt, de úgy látszik, hogy az élet igazolt.

Igen, sőt nemcsak a döntést, hanem olyan dolgot is, amire nem számítottam. Például felismertem, hogy a színházban - akár prózai, akár zenés – engem ugyanaz repít. Számomra a zene a középpont, és rájöttem, hogy a prózai színház sem mentes a zeneiségtől. Mert ritmusa, dallama, lerajzolható lüktetése van. Mindent odatehetek, amit eddig tanultam és közben rengeteget kapok is. Azokban a dolgokban is kinyílhatok, amik bennem mindig is megvoltak, bár a közönség nem láthatta. Nagyon szívesen bementem a musicaleknél a zenekari próbákra, bár ez nem volt dolgom. Érdekelt, hogy az a része hogyan áll össze, és nézd meg – mindazt, amit ennek révén megtanultam - ,átvihettem a tévébe! Miközben esetleg te csupán Mercutiót láttad, a „sztárt” – számomra az a szerep egy csodás ajtó volt, ami kinyílt és én kiléptem rajta. Mondhatnám, hogy Mercutio a Rómeó és Júliából megtette az első fontos lépést, én pedig folytattam az utat. Hosszú évek alatt eljuthattam a Sztárban sztárhoz, ami igazán az én közegem. Alapvetően popzenész vagyok. Akként is kezdtem ’96-ban. A musical közelébe úgy kerültem, hogy elmentem Toldy Marika nénihez éneket tanulni. De félre ne érts! Semmit nem szeretnék a múltamból megtagadni. Sőt!

2012 más szempontból is fordulópont volt. Ha jól belegondolok, te felnőttként nem is nagyon éltél egyedül… Bár egy ideje nem beszélsz a magánéletedről, de nem kerülhetem ki a kérdést!

Tényleg nem szeretnék erről beszélni. Annyit mondhatok, hogy azt gondolom, az egyedüllét, egyedül lakás kihagyhatatlan a felnőtté válás folyamatából, és szerintem ezzel mindent el is mondtam.

A felelősségek, a döntések, vagy az önmagunkkal folytatott dialógusok okán?

Ez mind. Soha többet nincs a „Hova tetted a… ?” kérdés. Ez viccesen hangozhat, de a felelősség egyszer csak mint szó - megtelik tartalommal. Tudod, a sikerkalauzok mindig úgy kezdik: mindenért te vagy a felelős. Ez olyan szépen hangzik, de addig nem érted meg, amíg nem éled át.

Azért ott mocorog bennem, hogy éveken át lazán beszélgethettünk az élet dolgairól, most pedig rögtön hátraléptél kettőt. Pedig anno összemosódott és összetartozónak tűnt a család, a hivatás…

Hát épp ez az! Az elmúlt években minden összefolyt, összemosódott. Ma már nem szeretném.

Bánod, hogy másként volt? Vagy az is a helyére került.

Az is a tanulás része. Minden úgy jó, ahogy történt, hisz különben nem lenne egy gyönyörű, 6 és fél éves kislányom, nem lennék tele élettapasztalattal, nem lenne 4 csodálatos lemezünk, amire nagyon-nagyon büszke vagyok, nem lett volna Aréna-koncert, nem lett volna olyan nagyon sok szép emlék. Mondtam, hogy semmit nem szeretnék kiradírozni vagy átírni a múltban!

Bennem olyan sokszor felmerült a válásom óta, hogy nem ezt reméltem, nem ezt ígértem… A gyerekeimnek sem.

Azt gondolom, hogy semmiben nem ígérhetünk a jövőre. Csak a mára. Honnan tudhatnánk, hogy mi lesz évek múlva? Azt tudom elmondani neked, ami most van: nagyon szeretek élő Álomkép koncertet adni, dalt írni a Játékkészítő, most születő darabba, játszani a Centrálban, készülni a márciusi bemutatóra, a Lepkegyűjtőre. Végtelenül izgalmas azt boncolgatni benne, hogy mit jelent az érték, az erkölcs, a tartás, a hatalom… És nagyon szeretem ezt a dolgot, amit úgy hívnak, hogy tévé, legyen az hátulról, elölről, zsűripultból, bárhonnan. De nem tudom megígérni, hogy egyszer csak nem megy föl valamiért a pumpa és mondom azt, hogy mindenből kiszállok, és elmegyek Tibetbe, érted? Mondhatja erre bárki, hogy ez nem felelős, nem felnőtt magatartás. Simán lehet. Egyetlenegy dolgot viszont megígérhetek, hogy amit épp teszek, abba minden energiámat beleadom. Érted? Most itt vagyok, és így teszek.