Bombera Krisztina: "Ha nem így csináltam volna, nagyon szégyellném magam"

Te észrevetted? Tipikus Szily Nóra…

Egyrészt nem szoktam hozzá, hogy díjazzanak. Még majdnem kezdőként kaptam a MÚOSZ állatvédelmi díját egy riportomért, aztán soha többé egyet sem… De nem is tudom, mi kellett volna hozzá. Nem is pályáztam, olyan helyre sem jelentkeztem, ahol az lett volna a cél, hogy felfigyeljenek rám. Úgyhogy nagy élmény, hogy épp így jött össze, kettő egymás után!

Inkább azzal vicceltem, hogy lehet, hogy „öregszem”!

Ez sokkal elegánsabban hangzik! Én arra gondoltam, hogy ugye nem terjed rólam egy pletyka, hogy nagyon beteg vagyok, úgyhogy ideje lenne díjazni.

Elkuncogtam, igen, és tényleg az jutott eszembe, hogy nagyon kevés olyan kolléga van ma már, aki ezt a szakmát még úgy műveli, hogy – akár belső tartása, akár valamilyen szerencsés körülmény okán – meg tudott maradni nagybetűs ÚJSÁGÍRÓ-nak… És azokkal jó összetartani és azt mondani, hadd gratuláljak nektek is, hogy még létezünk így együtt! Vagyis ebbe a csapatba némiképp magamat is belesorolom. De tényleg sosem vágytam díjakra. Nem gondoltam, hogy díjazandó vagy díjazható amit csinálok. Nem is tudom, ebben nem vagyok jó.

Megfelelési kényszerem van, tehát a színvonalat hiúságból és az elvárások okán szeretem megugrani. De nem gondolom, hogy utána ezért taps járna. Inkább azt érzem, hogy ha nem így csináltam volna, nagyon szégyellném magam.

…teljesíteni kell. Én a mai napig izgulok minden adás előtt, és amikor a reggeli műsorba kilenc-tíz vendég is érkezik – alig alszom, mert annyira készülök.

Hál’ istennek az nem. Ha nem érdekelne minden egyes ember, aki leül velem szembe, akkor lenne jobb dolgom, de szerintem neked is!

Elveszíteni elveszítettük, épp ezért nem koptak ki! A legnagyobb értékek, mert kevesebb van belőlük, mint kéne. Pont ezért éreztem a díjnál fontos lehetőségnek, hogy kimondjam – a legnagyobb kincs ma egy keményen dolgozó, szuverén újságíró.

Magánerkölcsben és közerkölcsben is más, magánéletben és a közéletben is más. Nyilvánvalóan kontextusfüggő, és szakmánként is változik. Ha szakmai tisztességre gondolsz, a te szakmádban is más, mert te a lélekkel és személyiséggel többet foglalkozol, mint én, aki a politikára és a közéletre fókuszál. Soha nem felejtem el – erről már beszélgettünk egyszer, és akkor fogalmaztuk meg –, hogy téged az ember érdekel, engem meg az ügy, amit az ember képvisel. Vagyis a tettek, a külső megnyilvánulások, mindaz, ami a közéletben megmutatkozik. Mit tesz valaki, vagy mit nem tesz? Lop vagy nem lop? Megaláz, vagy nem aláz meg? Hazudik, nem hazudik, elnyom, vagy nem nyom el. Fekete-fehér…

Igen. Az újságírószakmában is. Szolga vagy, vagy nem vagy szolga, félsz a hatalomtól, vagy nem félsz – mert az a dolgod, hogy ne félj! Tisztességesen bánsz-e azzal, aki mást gondol a világról, mint te, vagy tisztességtelenül? Manipulatív vagy körültekintő módon teszed a dolgod? Tényleg némiképp szimplifikáltan, fekete-fehéren látom a szakmai tisztességet. De nem török senki felett pálcát, aki nem ezek szerint cselekszik. Nem ítélkezem. Még ha gondolok is valamit a saját erkölcsi mércém szerint, de nem minősítem senki döntését.

Az egészen más, persze. Bonyolultabb. Jól vagy, nem vagy jól, kitartasz a másik mellett, vagy nem…

Lassan régebb óta élünk együtt, mint külön!

Soha nem alázzuk meg egymást. Soha. Egyenrangúak vagyunk. Szabad emberek. Akik szabad döntésből szeretik a másikat. Nem megalkuvásból, nem kényszerből, nem félelemből, nem a vagyonért, a cégért, nem azért mert „jó lesz már így…” – hanem mert így döntöttünk.

Sokszor nem eléggé… Hónapok telnek úgy el, hogy instrukciókban élünk mi is, mint oly sokan. Ki megy a gyerekért, voltál-e bevásárolni, ki fizeti be a telefonszámlát. És nem megyünk ketten sehova. Az önkizsákmányolás és a kapcsolat elhanyagolása nálunk is időről időre jelentkező probléma. Van, hogy hetekig nem vagyok képes magamra és a férjemre figyelni – a gyerekekre persze eközben is muszáj, hisz nem lehet nem gondoskodni róluk. És ez a rovására mehet a párkapcsolatnak, hiszen azt hinnénk, arra ráér majd a jövő héten…

Igen, de eddig mindig megúsztuk. Például humorral. Egyébként is, a férjem nagyon szerencsés alkat. Derűs, kiegyensúlyozott, jó humorú és nagyon lojális. Igazi rohadt nagy szerencsém volt, de tényleg! Azért mondom, hogy a magánélet más, mert azt már árnyaltabban látom. Például, hogy mennyire tudok esendő lenni, vagy akár mélyponton lenni úgy, hogy közben a másik bízhat abban, hogy ha kibírjuk, akkor egy idő után megint könnyebb lesz. Vagy amikor minden rendben van, akkor nem szabad elhinni, hogy most már mindig így lesz. Hisz minden hullámzik, és dinamikusan változik. A gyerek is annyit tanít! Hogy nem olyan, amilyennek álmodtam, hanem olyan, amilyen ő maga – és én megkaptam ajándékba. Azért, hogy vigyázzak rá addig, ameddig ez a dolgom. Csak szeretni tudom, de többet nem nagyon tudok tenni. Tehát a magánéletben már nem fekete-fehér viszonyokban gondolkodom, ahogy anno kamaszosan tettük. De a közéleti és szakmai dogmatikusságom egyre durvább. Mindinkább úgy érzem, hogy valaki vagy tisztességes, vagy nem – és pont.

Sokáig a kettő együtt, de ahogy múlik az idő, egyre kevesebb erőt érzek magamban a világ megváltásra, és egyre több önkritikával vizsgálom, hogy mire vagyok képes. Nem tartom már magam olyan fontosnak, és nem gondolom, hogy olyan sokat tehetek én a világért. Úgyhogy azokat a pici területeken tett apró lépéseket, amiket meg tudok tenni, ma már többre értékelem, mint ha lánglelkűen lobognék a forradalom élén. Tehát kicsi vagyok, és kevés – és ez rendben van így. De emellett az igazságérzetem egyre durvább és erősebb, talán attól, hogy a közélet egyre keményebb és igazságtalanabb lett. És ez mégis csak összefügg az elesettekkel, mert az én lényegem az, hogy nem bírom elviselni a világban a hierarchiákat. Azt gondolom, hogy egyenlőnek születtünk, és a hierarchiák szabad vállaláson alapulnak. A főnökömet akkor tartom sokra, amennyiben ő egy arra méltó ember. Minden utasítását végre fogom hajtani – és szabad akaratomból –, ha sokra tartom, és többet tud, mint én. És be fogom tartani a közélet szabályait, hogyha a köztisztviselők és a közszolgák, azok a köz szolgái, akik a közös értékeinket képviselik.

Pontosan. Nem becsülök semmit és senkit pusztán önmagáért. Se a koráért, se a neméért, se a pozíciójáért. De boldogan hajtok fejet az emberi nagyság és az elért eredmények előtt. Tehát szerintem is hierarchiába rendeződik az életünk, de az a szabad akaraton és a szabad belátáson kell hogy alapuljon. Nem lehet kierőszakolt. Az agressziót nagyon rosszul viselem. Az önmagáért való tisztelet senkinek se jár.

Sokat vagyok paprikás, bosszankodós.

Igen, sajnos, és érzem, ahogy rombol. Egyre rosszabbul viselem én is, de közben meg a közélet az, ami foglalkoztat. A Magyar Közlönnyel kezdem a napot… El tudod képzelni?

Rendben van a családom, ami óriási segítség, és el sem tudnám képzelni mi lenne nélkülük… Sokat sportolok, rengeteget utazunk, világot látunk, ami a létszükségletünk, és újra és újra feltöltődve jövünk haza. Úgyhogy nekem igazán nincs okom panaszra. Elhiszed?