Nincs megfelelő pillanat, hogy erről beszéljünk, mert erről hallgatni szokás. Az újságok "az orvos, a pszichológus válaszol" rovataiban persze gyakran előkerül a téma, de jó ezen továbbsiklani, hisz ez minket nem érint, nem ránk tartozik. Most nyáron, amikor strandon, tóban, tengerben felhőtlenül lubickolni kell, még kedvrombolóbb a téma. Életerős nőnek, "igazi" anyának (hú, mennyire viszolygok ettől az "igazi" jelzőtől) tilos belelovalni magát. Ez a gyengék betegsége – mondják. Pedig nem is.

Szóval, akkor most ezen a szép nyári napon mégis beszéljünk a depresszióról. A statisztikák szerint a várandós nők 10-15%-a szenved ettől, a szülés után pedig minden tizedik anyát érinti a betegség. De a többség nagy szégyenként, magába fojtva, támogatást nem kérve éli meg. Talán nem is tudják, hogy segítségre van szükségük, csak azt tudják, hogy valami baj van velük, amit titkolni, palástolni kell.

Forrás: Thinkstock

Anyává válni a legnagyobb öröm. Anyának lenni a legtermészetesebb ősi ösztön, feladat, küldetés. Már évszázadokkal ezelőtt is arcukon szende, boldog és önfeláldozó mosollyal abszolválták a feladatot a nők. Hát pont nekünk ne sikerülne? Ha ezt nem tudjuk, akkor semmit sem tudunk, semmire sem vagyunk jók. – Ezek az ősi alapvetések, amelyek bennünk dolgoznak. A régmúltban ugyanis kevesen írták meg az anyai őrület stációit. A férfiak világában ez nem nagyon volt téma. A borzas hajjal bolyongó, szuicid gondolatokkal birkózó nő képét egyetlen reneszánsz festő sem festette meg. Mária glóriával a feje körül szoptatta a kis Jézust. A kívánatosan termékeny nő pánsípos faunokkal körülvéve, szőke fürtjeit dús keblein lobogtatva pózolt. A festményeket nézve ki gondolna arra, hogy a csajnak valami defektje volt?

Boticelli: PrimaveraForrás: Wikipedia

Aztán évszázadokkal később például a hős orosz anya, a hideg, szeles tajgán lépkedve, kisdedét nagykendőbe bugyolálva, a messzi távolt acélos elszántsággal kémlelve lépkedett. Mit volt neki a szélfúvás, a Gulágra száműzött férfi hiánya, ő egymaga, jégcsappá meredt könnyekkel az arcán is megállta a helyét. Nem ismerte Freudot, nem járt analízisre, túlélt. Nem volt ideje sajnálni önmagát. Csak néhány elkényeztetett, dekadens polgári író elmélkedett, később pedig kevés hisztérikusan érzékeny filmes forgatott az anyai depresszióról. A talajt vesztett, kétségbeesetten útkereső nőről, aki, amikor a társadalmi, kulturális hagyományok szerint a legboldogabbnak kellene lennie, mégis sötéten gomolygó ködfátyolon keresztül látja a világot.

Lesötétített szobában zokog, csak negatív gondolatai vannak, önmagába zárva borong, ereje sincs felkelni az ágyból, és mindezek miatt iszonyatosan szégyelli, utálja magát. Főleg azért undorodik magától, mert a babája is csak percekre képes pillanatnyi boldogságba belefeledkező mosolyt csalni az arcára. Kerüli az anyós rosszallóan tolakodó tekintetét, hisztériás rohamot kap az anyja aggódó fejcsóválásától. Retteg attól, hogy a férje mikor közelít hozzá legközelebb. Dührohamot kap a fojtott indulattal odavetett "Mi van veled? Szedd már össze magadat!"- mondatoktól. Igen, ez utóbbi talán a legszörnyűbb! Látja gyereke apján, hogy azon gondolkodik, vajon mikor és miért lett ilyen gyenge és kiszámíthatatlan az a nő, aki hajdanán a derűjével, szexi mosolyával vette le a lábáról? És tényleg, mikor volt a fordulópont, mi történik velem?- teszi fel magának is a kérdést naponta ezerszer. "Nőként épp nem létezem, de anyának sem vagyok elég jó" - hajtogatja magában. "Miért nem tudok aludni? Miért bolyongok pizsamában, csupasz lábamon klaffogó papucsban az éjszakában? Miért akarom egy átlagos férj-feleség vita után kivetni magam az ablakon? Mindenki végzi a dolgát, a férjem egész nap dolgozik, aztán amikor hazaér, egy csendesen magába zárkózó, mosolytalan, búskomor vagy síró, dühöngő, parancsolgató, szemrehányó, fenyegetőző hárpia várja. Ez vagyok én? Tényleg csak én nem tudom teljesíteni a tőlem elvárhatót?"

A nő ilyenkor szinte kizárólag a régi barátnőkben fedezi fel a pislákoló szimpátiát, de őket sem lehet nap mint nap leterhelni a ragadós, nyúlós depresszióval. Egy idő után már ő is unja sajnálkozó önmagát, imamalomként ismételt mondatait, a saját kivert kutya nézését.

Forrás: Thinkstock

A LifeNetwork tévécsatornán látható Jön a baba-sorozatom szereplői közül két anya volt, akik a forgatás legvégén bevallották, hogy depressziósak voltak/vannak. Csak a legvégén volt merszük erről beszélni. Az egyik arról mesélt, megfordult a fejében, hogy kárt tesz magában. Iszonyatosan szégyellte a gondolatait, és eldöntötte, szakértő segítséghez fordul. A pszichiáter által vezetett "ülések", a férjével közös párterápia aztán segített. Nem volt halleluja, kéz a kézben boldogan elfutunk a naplementébe "fíling", de tisztázták az érzéseiket, és ez javított a helyzeten. A másik anya nem fordult segítséghez. Hosszú, keserves hónapok után, önmagát a hajánál fogva kiráncigálva lett túl a nehéz hónapokon, de mindehhez volt egy ragaszkodóan jóindulatú társa, a férje. Nélküle nem ment volna.

Nincs nálam a mirákulum, nem tudom, mi a legjobb megoldás. De azt tudom, nem csak a mi, hanem a környezetünk, a családunk felelőssége is, hogy észrevegyék, ha segítségre van szükségünk. Az önmarcangoló bűntudatnál sokkal jobb, eredményesebb az önfeltáró nyílt beszéd, még akkor is, ha anyósnak, anyának, férjnek érthetetlen az anyai gyengeség, a megmagyarázhatatlan sírás, a sötét gondolatok, a depresszió. Szerintem nem szégyen jajt kiáltani, megértést kérni! Már sosem tudjuk meg, hogy a régmúltban megfestett, megírt, eldanolt idealizált nők-anyák alakjai mögött milyen valódi vagy vélt sötét titkok húzódnak. De van egy olyan határozott érzésem, hogy nekik sem volt fenékig tejfel. Pedig akkoriban a gyerekeket női generációk, nagymamák, anyák és dadák együtt várták, szülték és nevelték. Most pedig, hogy többnyire magunkra maradtunk a feladattal, igenis lehet kérni a férfiak és a külső szakértők segítségét. Ez nem titok, nem szégyen, viszont nagyon is célravezető, megnyugtató lehet.