Tragédia, ha meghal egy szerettünk, ha megtörik a kocsinkat hétfő reggel, ha az iskolai előadás közben leblokkolunk, sőt még azt is tragédiaként élhetjük meg, ha az állásinterjún kávéfoltos ingben vagyunk kénytelenek megjelenni. A személyes érintettség egy-egy kínos, fájdalmas, szívet tépő helyzetben bizony elég okot szolgáltat ennek a főnévnek a használatára. Mégis, mitől minősül valami nemzeti, globális tragédiának? Miért éreznek késztetést az emberek arra, hogy hangot adjanak a részvétüknek olyan események miatt, amelyben nem volt részük, amelyek semmilyen módon sem kapcsolódnak hozzájuk? A dunai hajóbaleset okán erre keresem a választ.

Fontos tisztáznunk, hogy a döbbenet, a megrökönyödés és a negatív meglepettség sosem azonos az igazi mély fájdalom érzetével, mégis láthatóan rengetegen képtelenek különbséget tenni köztük. Vannak természetesen átlagon felüli érzékenységgel rendelkező emberek, akik ismeretlenek szerencsétlen és szörnyű sorsa miatt valóban megélik a sajnálatot, és bizonyos esetekben még a szenvedést is. A hajóbaleset utáni social media posztok és hozzászólások milyenségéből és mennyiségéből azonban egészen biztosan nem arra lehet következtetni, hogy a közösségi média felhasználóinak 90 százaléka ebbe a csoportba tartozna. Akkor miért ez a rengeteg, látszólag túlzó hévvel történő részvétnyilvánítás, gyertyagyújtás, megindító hatásúnak szánt megnyilvánulás?

A döbbenet, a negatív meglepettség sosem azonos az igazi mély fájdalom érzetévelFotó: Polyák Attila - Origo
Mi minősül tragédiának?

Értelmezéséhez elsőként az irodalmi műfajt érdemes megvizsgálnunk. A tragédia olyan drámai mű, amely cselekményének középpontjában egy végzetes kimenetelű konfliktus áll, és a végén ez teljesedik ki. Gondoljunk csak például az egyik legismertebb ilyen alkotásra, a Rómeó és Júliára. Ez tehát egy hosszabb folyamat végkimenetelének elkerülhetetlen keserű mivoltát jelzi.


Átvitt értelemben egy megrendítő, kellemetlen, felkavaró eseményt, élményt jelöl, vagy olyan helyzetet, amely egy ilyen vég felé vezet.

Sajnálatos módon divattá vált megjátszani az érzéseinket – gyakran még önmagunk előtt is. A tragédia szó pedig szinte megköveteli az együttérzést, és teszi mindezt akkor is, ha csupán egy épület(rész) égett le. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy a Notre-Dame székesegyház a világ legismertebb gótikus stílusú temploma, és egy közel 700 éves építészeti csoda, de még így sem éreztem jogosnak a megtapasztalt globális fájdalmat és az újjáépítéséért tett törekvéseket. Ne legyünk naivak, ezek nagy részét a kirakatnak szánták. Persze lehet erre a „jelenségre" egy másik magyarázatot is találni, ami egyfajta tömegpszichózisként definiálható: ha más is sajnálja, úgy illik, hogy én is ezt tegyem, valamint minél többen éreznek hasonlóan, annál biztosabb vagyok abban, hogy én is így érzek.

A Notre-Dame székesegyház felállványozott tornya és tetőszerkezete április 15-én gyulladt kiForrás: AFP/Hubert Hitier

A május 29-én, késő este történt dunai hajóbaleset szörnyű tragédia a Hableány utasai, személyzete és természetesen szeretteik, közvetlen környezetük számára. Közvetett tragédiaként élhetik meg a hajósok, a mentésben segédkezők, a szemtanúk, de akik csupán egy lájkvadász poszt miatt mentek ki a Duna-partra gyertyát gyújtani, vagy elvárt érzéseket mímelve írtak egy szívhez szóló bejegyzést, azok nem empatikus vagy érzékeny emberek, szimplán csak divatgyászolók. 

A közösségi oldalak határozzák meg, hogy mi az aktuális divattragédia – Vigyázat, kegyetlenül fog hangzani!  

Tragédia, tragédiább, legtragédiább. A tragikus események közt is teszünk különbséget, ami természetesen nem ebben a fokozásban nyilvánul meg, hanem a sajnálkozó, szomorkodó emberek számában.

Miért lehet az, hogy nagyobb visszhangot és együttérzést kap egy emberáldozatokkal járó hajóbaleset, mint a méhek előre jelzett kipusztulásának veszélye? Mindkettő tragédia, ezt senki sem vonja kétségbe, de belegondolva, a méhek eltűnése záros határidőn belül emberek millióinak halálához vezető éhínséggel sújthatná a földet – a többi hordalékos környezeti katasztrófáról nem is beszélve –, mégsem ez veri ki nagyobb számban azt a bizonyos biztosítékot. Nos, ennek végtelenül egyszerű okai vannak: az első eset már bekövetkezett, ráadásul váratlanul – a „velünk nem történhet rossz" érzését megbolygatva bennünk –, ráadásul mellé nevek, létező, megfogható emberi sorsok kapcsolhatók, míg a másik csupán egy lehetséges jövőt tár elénk, amelyben vagy hiszünk, vagy nem. Ez azonban nem lehet mentség.

Akik csupán egy lájkvadász poszt miatt mentek ki a Duna-partra, azok nem empatikus vagy érzékeny emberek, szimplán csak divatgyászolókFotó: Polyák Attila - Origo

A tragédia social media jelentőségét tehát növelheti a tényleges áldozatok száma, az adott térség közelsége, a bekövetkezett esemény váratlansága, az oldalak, influenszerek, közszereplők, ismert emberek által közvetített tartalmak minősége és mennyisége, valamint az ismerősök és a követettek – gyakran egymást utánzó – magatartása. 

Legalább magadnak ne hazudj!  

Nézz magadba: egy-egy közszemlére tett érzésed mögött hány százalékban áll valódi felháborodás, fájdalom, részvét, hány ilyen jellegű hozzászólásod okozott álmatlan éjszakákat, órákon át tartó beszélgetéseket, szült benned mély gondolatokat, idézett elő az életedben valódi változásokat? Valóban jobb ember leszel, ha különböző országok zászlajának színével fested meg a profilképedet? Valóban attól válsz a környezeted számára hiteles emberré, ha lépten-nyomon sírós lájkokat dobálsz, és virággal a kezedben fotózkodsz egy tragédia helyszínén? Fejezd ki egészen nyugodtan a benned feltörő érzéseket, de csak annyit és csak úgy, ahogyan azok jelentkeznek!

Aki idáig eljutott, az pontosan tudja, hogy akinek nem inge, nem veszi magára. A célom ezzel az írással nem a dunai hajóbaleset elbagatellizálása, csupán egy hosszú évek óta tartó jelenségre való rávilágítás volt.