Csak a bugyi maradt - Az elhagyott pasi naplójából

left

Én ma is tizenöt évre kerekítek, de Petra szerintem még mindig tizennéggyel kalkulál. Tizennégy év, hét hónap, ennyi volt a házasságunk, mielőtt otthagyott a francba. Matematikailag amúgy tök igazam van, de hiába is vitáznék vele, amikor szerinte az esküvőnk is kamu volt. Vagyis: hibás az egész egyenlet. Ezt még aznap közölte, amikor elhagyott. A válás óta meg nem is hallottam felőle.

Voltak persze előjelei a katasztrófának. A legzsigeribb pár pillanattal azelőtt mutatkozott, hogy bejelentette: nem csak azt nem akarja, hogy elkísérjem az amerikai gyógyszerészkongresszusra, de az életét sem velem tervezi tovább. Előző nap még a Római-parton bringáztunk, ahol lazításként bekaptam egy babgulyást. Másnap elég volt rápillantanom Petrára - gondolom, egész éjjel agyalt, és a döntés megváltoztatta a tekintetét -, mire a babgulyás ott jött ki, ahol bekerült. Petrát ez nem hatotta meg, sőt. Alighogy feltakarítottam a csandrát, odamondta a képembe, hogy mi a pálya. Majd tébolyult, sehová sem vezető szóváltás után összeccucolt.

Asszem', csak dafke nem végeztem magammal, meg mondjuk még gyávaságból. A következő napokban próbáltam inkább újabb melókat felhajtani, hogy fizetni tudjam a rezsit. Egy gyógyszermulti kutatási menedzserének elvesztése anyagilag is gáz. Otthon meg csak mostam és mostam és mostam. Sterilizált ruháit átvittem a húgához, inkább oda menjen értük. Ám aztán egy nylonzacsiban megtaláltam tizennégy foszlott bugyiját, amelyeket valamiért cseszett kidobni. Na, azokkal elindultam a kukákhoz, de valahogy úgy esett, hogy végül bepakoltam a bugyikat a kocsiba. Pontosabban a pótkerék melletti zugba, a csomagtartó aljzata alá. Volt közöttük egy-kettő, amelyik komoly emlékeket ébresztett.

És baromira nem a szexről szólt a dolog. Hajjaj, de mennyire nem. Éppen hogy kezdtem impotens lenni. Valami ősi ügy lehet ez. Raklapnyi ruháját mostam ki, költöztettem át szenvtelenül a tesójához. De azok a kurva alsóneműk valamiképpen erősebbek voltak nálam. Szóval rohangáltam a tizennégy bugyival a pótkerék mellett. Illetve idővel Petra egy pár zokniját is felfedeztem a kesztyűtartóban, amelyet biztonsági okból tartott ott, mert én ugyan jól bírom, de tényleg rohadt erős a klíma a kocsiban. Mindegy, lényeg, hogy a zokni is jött-ment velem. Intéztem az ügyeimet, cikkeket írtam, és még egy kommunikációs tréneri állás is összejött.

Mindenki azt mondta, hogy meglepően egyben vagyok. Csak a pszichológus látta másként - pár nap után, tuti ami tuti, felhívtam egy ismerőst -, aki azzal jött: hülye ötlet volt harmincegy évesen feleségül venni egy tizenkilenc éves lányt. Egyfelől persze igaza volt. Másfelől nem ismerte az előzőeket. Az mind félre volt már drótozva más idióták által, ezen meg legalább én barkácsoltam. Ráadásul tizenöt év, az mégis csak valami. Viszont a pszichocsávó azt tök jól látta: ha visszacsinálnánk a dolgot, akkor megint megcserélődnének a szerepek. Macsó nejem mellett továbbra is csak házvezetőnő lehetnék, ami árt a férfiasságnak. Jó volt, hogy valaki kimondja ezt. Hiszen már évek óta fogalmazódott bennem is. Hogy úgy mondjam, ott volt a torkomban.

Csak az efféle igazságok bonyolultabbak, könnyebben bennszorulnak, mint mondjuk az emésztetlen babgulyás. Talán előbb kellett volna szakértőhöz fordulni. De az ember olyan, amilyen. A lélekgyógyász hosszabb terápiát ajánlott, ám alkalmanként hét rugót kért, úgyhogy aztán nem mentem hozzá többet. Utazgattam a zoknival meg az alsóneműkkel, miközben gyakran eszembe jutott: ha véletlenül kinyiffannék egy balesetben, akkor a helyszínelők tuti azt gondolnák, hogy valami perverz állat vezette a verdát. Holott csak egy tört szívre utaló - persze meglehetősen szánalmas - bizonyítékokat találtak volna a kesztyűtartóban meg a pótkerék mellett. Mondhatni: azt, ami házassága meghitt pillanataiból egy elhagyott pasinak megmaradt.

Sztankay Ádám