Jobb agyféltekés rajzolás - 3 nap alatt különleges képességek birtokába juthatsz!

Kérdezzünk meg száz felnőtt embert, hogy tud-e rajzolni. Az esetek 90 százalékában a válasz lemondó mosoly lesz, és egy szégyenlős mondat: én reménytelen vagyok, a rajzkészségem megrekedt óvodás szinten.

Ám az igazság az, hogy rajzolni mindenki tud. Egészen pontosan, aki tud írni és olvasni az szinte biztos, hogy birtokolja a rajzolás képességét is, ez ugyanis velünk született tulajdonság. A világ felfedezésének, megértésének és befogadásának elfeledett, varázslatos eszköze. És aki azt állítja, hogy óvodás szinten rajzol, az nem is tudja, hogy nem mond igazat: ha ugyanis így lenne, a mai napig áradnának a keze, a ceruzája alól, a körülötte lévő világot dekódoló, színes örömrajzok. Ahogy az természetes az óvodáskorú gyermekek számára: ők ugyanis még ismerik és lelkesen használják is a "ceruza-utat" a világ, az agyuk és a lelkük között.

A törés, a kapu becsukása valahol az iskoláskor kezdetén történik meg, amikor a szabálytudat kialakítása, az elvárások, a versenyhelyzetbe kényszerítés és az ezek nyomán felszikrázó kritika és ítélkezés akadályokat gördít az önként és örömből indított, lendületes ceruzavonalak elé. És ahogy súlya lesz a rajz "tudásának", amikor az iskola esztétikai szempontok alapján összehasonlítja és értékelni, majd osztályozni kezdi a képeket, úgy sorvad el az öröm és a vágy arra, hogy a nagyobb gyerek, vagy még később a felnőtt, ceruzát vegyen a kezébe.

Ezzel együtt az emberrel született, ezernyi területen hasznosítható kreativitás is a zárt kapun belül marad, és ott csendben meglapul, sokszor végérvényesen.

A módszer egyszerre bonyolult és egyszerű, mindenesetre a jobb agyfélteke kapujának nyitogatására szolgáló gyakorlat tökéletesen alkalmas arra, hogy zavarba hozza a logikus gondolkodásra építő, a szimbólumok értelmezésére szolgáló (és egyébként nagyon hasznos és praktikus) bal agyféltekét, amely a kapunyitogató gyakorlat ismétlésének hatására duzzogva háttérbe vonul, persze készen arra, hogy ha kell, vagy lankad a kreatív figyelem, újra magához ragadja az irányítást. Hogy mikor történik meg a "hatalomátvétel" a két agyfélteke között, nem jelzi más, csak a kéz és a szem, amely attól a pillanattól kezdve képes a papírra varázsolni a világot, vagy éppen fordítva, elveszik a vonalvezetés lendülete. A gyakorlat végzése közben azonban érzékelhetően kinyílik egy "belső szem" is, amely roppant érzékeny a térre és a formákra, valamint a legapróbb, akár tűhegynyi részletre is ügyelve, segíti a környezet leképezését a papíron.

A négy nap egyik legfontosabb tapasztalata, hogy a rajzolás akkor megy igazán simán és görcs nélkül, amikor befelé figyelünk, illetve a feladatra, de szinte biztos - főleg az elején -, hogy a külvilágból érkező ingerek: a beszéd, a nevetés, de még a suttogás is képes kizökkenteni a jobb agyféltekét abból a furcsa, bizsergős, lebegő, szinte meditatív állapotból, amelyben az alkotás folyamata észrevétlenül zajlik. Később ez finomodik, a jobb agyfélteke "tartása" stabilabbá válik, és a kreatív munka aktívabb, zajosabb, "mocorgósabb" környezetben is zavartalanul működhet. És ez jó, otthon, a saját környezetünkben ugyanis nagy valószínűséggel nem tudunk templomi csendet követelni a családtól és nem is kell, hiszen attól (is) fogják szeretni ezt az új, felszínre hozott tudásunkat, hogy munka közbe izgatottan leskelődhetnek, hogy nézhetik, ahogy a kesze-kusza vonalakból, arc, homlok, szem-száj, mosoly... az apa, tesó, nagymama bukkan elő.

Az ábrázolás mindemellett gyógyító erővel bír és ráadásul szinte észrevétlenül fejti ki terápiás hatását. Első körben leporolja az emlékeket, azokat a gyerekkori villanásokat, amelyek meghatározóak voltak egy-egy életszakaszban, legyenek azok jók vagy rosszak, és a vonalvezetés, satírozás, vagy egy bonyolult részlet kidolgozása közben szépen helyrerakja azokat.

Az egyik izgalmas élmény egy tökéletesen illatmentes fekete filc használata közben ért utol, ugyanis színezés közben nekem is gyerekkori illatok törtek fel a tudatalattimból és ugyanazokat az érzéseket éltem át, amelyeket akkor, a gyerekkoromban éreztem utoljára rajzolás közben: ám most felszabadító, megrendítő érzéssé vált mindaz. Eufória. Katarzis, ugyanis az illat mellett mondatok, történések is felsettenkedtek onnan lentről, rémek is, tündérek is. De a rajzolás most finom filterként szűrte és varázsolta elfogadhatóvá, elraktározhatóvá az emlékeket.

Olyan is megtörténhet, hogy egy időre elakad a ceruza, és hiába a koncentrálás, az igyekezet, nem és nem sikerül az a szem, az a tekintet, vagy éppen a mosolyt keressük hiába a papíron. Néha beletörik a ceruza is. De csak egy időre, amíg a lélek ki nem bogozza, hogy mi lehet a baj. És rajzolás közben garantáltan kibogozza, előveszi, nem engedi visszatuszkolni a lélek problémáit a mélybe. Én például a cipőm orrát voltam képtelen megrajzolni, bármennyire is akartam, mindig kicsi lett, szűk lett az a cipő, amíg rá nem döbbentem, hogy igen, én már kiléptem abból a cipőből és tetszik vagy sem, formabontó módon, nekem meg kell fordítanom a lapot és új lábbelit - új utat - kell magamnak rajzolni, hiszen a valóságban is, hónapok óta új utakon bolyongok.

Az biztos, hogy a léleknyitogató négy nap óta tiszta szívből rajongok a ráncaimért. Az összesért, nem véletlenül. Minden apró szarkalábért megdolgoztam. Keményen. A papíron és a valóságban is. A ráncaim immár, deklaráltan én magam vagyok. Az összesnek ismerem a múltját, mikor és miért került az arcomra, és tudom, hiszen önarcrajzolás közben egy teljes napig néztem farkasszemet önmagammal, hogy miért ennyire fontos, hogy ott legyen a portrén is, az összes árnyékkal és fénnyel, bujkáló mosollyal és kesze-kusza tincsekkel a papíron.

Azt hiszem, mostanában aligha van alkalom és idő arra, hogy szembenézzünk saját magunkkal. A rajz, a jobb agyféltekés rajzolás erre is módot kínál, ahogy elősegíti egy új látásmód elsajátítását is, és ez az új látás nemcsak rövid időre ver tanyát bennünk, gyökeret ereszt, belső békét teremt, egyszerűen szebbnek látjuk a világot, a benne lévő embereket, megoldhatóvá simítja a konfliktusokat, új perspektívákat kínál, vagy egyszerűen segít kívül maradni, máshonnan, magasabbról nézni a problémákat.

Egyik társunk így fogalmazta meg egyik legmegkapóbb megfigyelését az új látásmóddal kapcsolatban:
"Most vettem csak észre, hogy mennyi árnyalatból áll a férjem szeme. A páromnak nincs egyszerű szeme." Valaki más azt mondta: "Még a híradóban is a formákat figyelem, a gyilkos hírek helyett a szemeket nézem, vagy az orr vonalát, a szemöldök ívét. És most már látom: mennyire szépek az emberek..."

Egy fiatal fiú az egyik átrajzolt nap után, vezetés közben rádöbbent, hogy akkor is érzi az út kanyarulatait, ha nem szegezi az útra a szemét. Egyszerűen bekapcsolt a belső szem, így élesebbé váltak a kontúrok és erőteljesebbé a belső, az agy észlelése. Biztonságban volt, úgy talán, ahogy soha még: "Hirtelen valami forró érzés ült rá a mellkasomra: könnyű, boldog érzés. Nem is értem... csak rajzoltam."

Mások álmodnak az új élményről:

"Álmomban egy barlangban álltam és rajzoltam, vadászatot és szerelmet."

"Elfogyott a 4B-s ceruzám, és kétségbeestem, mivel fogok rajzolni ezután? És amikor felébredtem, akkor döbbentem rá, hogy egy hétköznapi felnőtt embernek soha nem fogy el a ceruzája, az az egészen kicsi gyerekek kiváltsága, hogy kopásig rajzoljanak a ceruzákkal."

Kassai Tini