Háború, gyász, menekülés - Egy szomáliai asszony igaz története

(Cikkünkben - saját kérésére - nem közöljük Oba valódi nevét, adatait és fotóját.)

- Nadifa, a kislányom most tizenegy éves. Őt nem tudtam magammal hozni, amikor 2007 őszén elmenekültem Szomáliából - kezdi a történetét Oba. - Abban az évben lebombázták a házunkat Mogadishuban. A férjemet és a két kisebbik gyermekünket maguk alá temették a romok. Mindannyian meghaltak - mondja, és a szeme könnybe lábad. - Nadifával el kellett mennünk Mogadishuból, ha életben akartunk maradni. Kerestem valakit, aki pénzért hajlandó volt rá, hogy autóval elvigyen minket a szüleimhez, vidékre.

Oba szülei a szomáliai fővárostól néhány száz kilométerre délre laknak egy kis faluban, ahová nem érnek el a polgárháborús harcok. - Béke van, de azon kívül nem sok minden - mondja Oba, aki Európába indulása előtt fél évet töltött ott a kislányával. Ugyanebben az időben szintén ide menekült a háború elől nyolc testvéréből öt, összesen három gyermekkel. - A szüleimnek négyszobás háza van, de annyian voltunk, hogy alig fértünk el - meséli. - Az iskolák nem működtek, a gyerekek egész nap otthon voltak velünk. A felnőttek közül csak az egyik bátyám tudott dolgozni egy helyi szállodában. Az ő fizetésén kívül abból a pénzből éltünk, amit a rokonok, ismerősök összeadtak, és amit időnként a Szaúd-Arábiában élő nővérem hazaküldött.

Menekülés törött bokával Magyarországra

Oba útja Szomáliából Magyarországig több országon keresztül vezetett, és megszakításokkal másfél hónapig tartott. Miután értesült róla, hogy az orosz nagykövetség Mogadishuban a háború közepette is működik, felkereste őket és sikerült vízumot kapnia az orosz fővárosig, noha azt már induláskor tudta, hogy nem akar Oroszországban maradni.

- Először Dubajon keresztül, repülővel mentem Moszkvába - meséli -, majd onnan egy ott élő szomáli férfi közvetítésével, 500 dollárért sikerült autóval eljutnom Romániába. Az út három teljes napig tartott, két helyen álltunk meg aludni, de nem volt szabad kimenni a szállásról, így azt sem tudom, merre jártunk. A sofőrt sem ismertem, de rajtam kívül még afgánok és szomáliak is ültek az autóban - mondja. Romániában a sofőr átadta a csoportot egy helybeli férfinak, hogy fejenként újabb 400 dollárért továbbszállítsa őket nyugat felé. A szomáli fiatalasszonyt azonban súlyos baleset érte. - Mivel otthon Szomáliában mindig meleg van, egész évben szandálban járunk, így nem volt rendes téli cipőm, és elcsúsztam a jégen. Eltörött a bokám, és nem folytathattam az utat. A minket szállító román férfi sok pénzért orvoshoz vitt és fekvőgipszet kaptam - magyarázza Oba, miért kényszerült egy hónapot egy ismeretlen romániai városban egy üres lakásban lábadozással tölteni.

Egy új élet kezdete

Arra a kérdésre, hogy mit volt a legnehezebb megszokni Magyarországon, Oba rögtön rávágja: a menekülttábort. Elmondja: mivel csak szomáli és arab nyelven beszélt, a legapróbb problémáját sem tudta egyedül elintézni. Nehéz volt a sokágyas szobában, idegenekkel együtt lakni, és nehezen szokott hozzá a számára ismeretlen hozzávalókból álló magyar ételekhez. Minél előbb ki akart költözni a táborból, így kapóra jött neki, amikor a Református Egyház Misszióközpontja egy magyar nyelvi képzéssel egybekötött szakmai tanfolyamot indított menekült nőknek. - Óvodai dajkának tanultunk, de volt az iskolában intenzív magyartanfolyam és számítógépes képzés is - magyarázza.

Obának már csak egyetlen célja van: kislányát, Nadifát elhozni Magyarországra. Abban reménykedik, hogy hamarosan sikerül megkapnia a magyar állampolgárságot, és magyar útlevéllel a zsebében hazautazhat, hogy elintézze kislánya papírjait, aki pillanatnyilag, útlevél nélkül nem tudja Szomáliát elhagyni.

A távolabbi jövővel kapcsolatban a fiatal, szorgalmas szomáli özvegyasszony így fogalmaz: - Magyarország lett a második hazám. Sok szomáli ismerősöm mondja, hogy el kellene mennem máshová, ahol több szomáli él, hátha találnék közülük egy férjet, akivel majd közösen nevelhetnénk Nadifát. De én mindenkinek azt mondom: - Nekem itt otthonom, munkám van, beszélem a nyelvet, én Magyarországot még egy férjjelölt kedvéért sem fogom elhagyni!