"Hol van az anyukám?"

Fanni édesapja, Losonczi András is fiatal, mindössze 25 éves. Kétéves kora óta neveli egyedül a kislányt - ő mesélte el a Life.hu-nak megpróbáltatásokkal teli életüket: "Alig voltam 18 éves, amikor Fannika megszületett. Szerelemből született, vagy legalábbis én akkor azt gondoltam, hogy érkezését szerelem kíséri. A volt párom azonban ezt másként élte meg. Ő maga is nagyon fiatal volt akkor, mindketten szinte gyerekek voltunk, ráadásul a volt párom állami gondozottként nevelkedett, ami, mint később kiderült, mély sebeket ejtett a lelkén.

Bár én is, a szüleim is próbáltunk segíteni neki, hogy anyaként helyt tudjon állni, hogy be tudjon illeszkedni a családba, a feladatok és az elvárások túlnőttek rajta, és az ebből (is) fakadó feszültséget a kislányunkon vezette le. Nem volt előtte jó minta, sőt, semmilyen minta nem segítette az 'anyaságát', túl fiatal is volt, teherként élte meg a mindennapi teendőket. Sokszor volt türelmetlen és dühös, egyre romlott a kettőnk közötti kapcsolat is.

Aztán egy nap összepakolt és kisétált az életünkből. Később megtudtam, már volt hová mennie, egy másik férfi bukkant fel az életében. Attól a pillanattól kezdve tulajdonképpen megszűnt Fannika édesanyjaként létezni. A kislányom akkor még csak kétéves volt és egészséges, legalábbis a később felbukkanó betegségnek akkor még csak előjelei sem voltak.

Persze eleinte én sem erőltettem a kapcsolattartást, csalódott voltam, szomorú, tele kérdéssel és kétséggel, és azt hiszem, a sok érzés közül akkor a harag volt a legerősebb érzelem bennem. Én nem erőltettem, hogy jöjjön, ő maga nem akart, vagy nem mert jönni. Így teltek a hónapok, aztán az évek. Fannika persze kereste az édesanyját, eleinte gyakrabban, később már kevesebbszer hozta szóba, de az, hogy hiányzik az anya az életéből, az teljesen egyértelmű volt.

Én dolgoztam, Fannika óvodába járt, csendesen peregtek a napok, míg egy délután felhívtak az óvodából, hogy menjek azonnal, mert a kicsi rosszul van. Még aznap kiderült, hogy nem múló rosszullétről van szó, Fanninak csontvelőrákja van. És megkezdődött a harc, fájdalmas, gyötrődéssel teli hetek, hónapok, és a kemoterápia, hogy a szervezet le tudja győzni a rosszindulatú sejteket.

Fannika iszonyatosan szenvedett, nekem meg a puszta helyzettől is majd' megszakadt a szívem, főleg, hogy a kislány folyamatosan az édesanyjáért sírt, utána vágyakozott, szerette volna érezni a melegét, hallani a hangját és egyszerűen nem értette, hogy is érthetné meg egy négyéves gyerek, hogy az anyukája nem miatta nem jön. Hogy lehet megértetni, elfogadhatóvá tenni az anyai közönyt. Mert a volt párom bizony nem jött. Egyetlen egyszer sem látogatta meg a kislányt a kórházban.

Akadt magyarázat is: messze lakik, kevés a pénz, otthon is van kicsi - mert addigra született az új kapcsolatból is baba -, akit el kell látni. Ezek a magyarázatok azonban leperegtek Fannikáról, és bár én próbáltam tompítani testi-lelki fájdalmait, hiszen folyamatosan vele voltam, azért azt lehet érezni, hogy ott, abban az időszakban, amikor az életéért küzdött, mélységesen megsebezte édesanyja közönyös elutasítása, távolmaradása.

Valójában azt, hogy elköltözött tőlem a volt párom, a sértéseket, a rengeteg feszültséget, amit okozott, azt úgy gondolom, meg tudtam bocsátani, de hogy élet-halál harca közben magára hagyta a saját gyerekét, ezt képtelen vagyok. Ez talán nem is az a kategória, amit meg lehet, vagy meg kell bocsátani...

Ma Fannika 'jól van', úgy tűnik, a harcot ő nyerte a daganatos támadás során, de azért vannak nagyon nehéz időszakok, főleg az ősz és a tél, amikor gyengül a szervezet, ilyenkor, már most is, úgy érzem: a penge élén táncolunk. Ráadásul a kórház miatt folyamatosan hiányoztam a munkahelyemről, és ezt nem nézte jó szemmel az akkori főnököm, vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzak, hiszen nem akarom őt se bántani, de mivel nekem a kislányomra kellett koncentrálnom, nyilván nem voltam elég jó, elég hatékony munkaerő. Elveszítettem az állásom, és azóta sem sikerült elhelyezkednem. Pedig nekem egyszerűen dolgoznom kell a kicsi miatt.

Fannika idén szeptemberben kezdte az iskolát és nekem minden egyes nap maga a csoda, hogy ott van, ott lehet a többi gyerek között. Nézem a rajzait, a füzeteit, és hatalmas örömmel tölt el, ahogy újabb és újabb betűt fedez fel. Volt néhány sötét rettegéssel teli hónap, amikor azt hittem, az írás, az olvasás varázsa nem adatik meg az én kislányomnak. Tudom, minden szülő büszke a gyereke teljesítményére, de az, amit én érzek, amikor Fanni betűt kanyarít, azt aligha lehet megfogalmazni hétköznapi mondatokkal. És azt is látom, hogy az iskola, a tanulás az nem kihívás egy daganatos betegséget legyőző kicsi számára, sokkal inkább, hogy ne fertőződjön meg, ne lázasodjon be, ne legyen náthás. Örökké féltem az egészségét, és közben küzdök az érzés ellen, mert nem teszek jót neki ezzel, nem szabad ebben erősítenem, így is óriási feladat egy beteg gyereket 'normális eszközökkel' nevelni. Éppen azért, mert annyira közel suhant el a halál, hajlamosak vagyunk átlépni dolgok fölött, kevesebb az elvárás, nagyobbak az engedmények a gyerekek felé, és ők ezt, a szülő félelmét érzik.

Amióta erre ráébredtem, Fannikát is nagyon tudatosan próbálom nevelni, és erre kérem édesanyámat is, aki ha tehetné, agyon kényeztetné az unokáját.

Akár sikertörténet is lehetne a miénk, hiszen Fannika jelenleg jól érzi magát, de mégsem érzem felhőtlennek a sikert, mert nincs munkám, ettől bizonytalanná váltak a hétköznapok, nincsenek tartalékaink és elképzelni sem tudom, mi történik, ha a kicsinek esetleg újra kórházba kell mennie. Azt pedig remélni is alig merem, hogy egyszer majd betoppan az életünkbe valaki, aki Fannikának édesanya, nekem pedig párom lehetne. Azt hiszem, Fanni gyógyulása mellett erre vágyom a leginkább: teljes családra."

Láttad már? Benne vagyunk a tévében!