Titkos házasságok: Mária Lujza hálószobatitkai

Gyermekre vágyó császár feleséget keres

Az 1800-as évek elején Napóleon hatalma csúcsán állott, egy valami azonban hiányzott a császár életéből: egy jó családból való feleség, aki fiúval ajándékozza meg. Első feleségétől, Joséphine-től elvált, ugyanis igencsak alacsony származású volt, de ami ennél is nagyobb probléma volt, hogy meddőnek bizonyult. Napóleonnak volt már ekkor két törvénytelen gyermeke, így nemzőképességéhez nem férhetett kétség, ideje volt hát keríteni egy termékeny arát, aki valamelyik elismert európai uralkodóház sarja. A családalapítás stratégiai célt szolgált: hiába összpontosult az ő kezében a hatalom, ahhoz, hogy igazán stabil és hosszú távú legyen, el kellett fogadtatnia magát és leendő utódait az európai főnemességgel, ehhez pedig egy jó házasság volt az út. Először I. Sándor cár húgát, Anna Pavlovnát kérte feleségül, ám az oroszok kikosarazták. Így esett a választása a Habsburg főhercegnőre, Mária Lujzára. A 19 éves lány 1810 márciusában mondta ki az igent, ami minden volt, csak boldogító nem. Mária Lujza élete ugyanis a napóleoni háborúk fenyegetésében telt, és mást sem hallott, mint hogy a kistermetű korzikai maga a sátán, aki veszélyt jelent egész Európára, de legfőképpen a Habsburgokra. Ilyen paraméterek mentén pedig nehéz meghitt családi életben gondolkodni.

Napóleon leckéket vett illendő viselkedésből

A császár persze tisztában volt mindezzel, és igyekezett elfogadtatni magát leendő hitvesével. Az esküvő előtt illemtanórákat vett és még keringőzni is megtanult, hogy imponáljon a lánynak, és türelmetlenül várta, hogy megérkezzen végre a menyasszonya Párizsba, hogy nekiláthassanak a dinasztiaalapításnak. Olyan türelmetlen volt, hogy a közeledő Mária Lujza elé vágtatott, majd mindenkit kiparancsolt a hintóból, és kettesben tették meg az utat Párizsig. Napóleon megtehette volna, hogy a dolgok közepébe vág, de úriemberként viselkedett - egészen estig. Akkor előre hozták a nászéjszakát, és egy nappal az esküvő előtt elhálták a házasságot. Természetesen nem a szerelem vagy a vágy motiválta, hanem a politikai érdek. Nem is találta különösebben vonzónak a főhercegnőt, hiszen az alacsony volt, dülledt szeme vizenyőskék, orra nagy, a Habsburgokra jellemző, lefittyedt alsó ajka pedig csak tovább rontotta az összhatást. Izgalmas személyiség sem kompenzálta előnytelen külsejét - ha ma élne, azt mondanánk rá, hogy nem volt egy atomfizikus. Összességében véve egy jellegtelen külsejű, unalmas nő volt. Csendes közönyben éltek együtt, de soha nem kedvelték meg igazán egymást. Napóleon elnéző volt feleségével, és engedte, hogy az kedve szerint szórja a pénzét. Nehezítette a helyzetet, hogy Mária Lujza kilógott a könnyed, szellemes és sikkes franciák közül, akik rendszeresen gúnyolták őt a háta mögött. Nem is igazán kedvelte a társaságot, ideje nagy részét lakosztályában töltötte evéssel és a legújabb ruhák, ékszerek megvásárlásával.

A várva várt utód

A Habsburg főhercegnő beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen alig egy évvel az esküvő után kisfiúnak adott életet. Napóleon persze sugárzott az örömtől és rendkívül büszke volt a rég várt trónörökösre. Mária Lujza kevésbé volt lelkes, ugyanolyan csendes közönnyel viszonyult fiához, ahogy férjével is élt. Szellemi korlátai miatt nem feltétlenül látta át a helyzetet, de azért érezte, hogy ő csak afféle gazdatest, aminek egy politikai célt kellett beteljesítenie. Soha nem érezte igazán magáénak a gyermekét, és nem is igazán törődött vele - igaz, megtette azt a büszke apa mindkettőjük helyett. Ezután amúgy sem túl szenvedélyes viszonyuk végképp elhidegült, Napóleon már nem látogatta felesége hálószobáját, szeretőiét viszont annál inkább, amit az asszony meglehetősen rossz néven vett. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a Habsburgok ekkor nyíltan Franciaország ellen fordultak, így Mária Lujza pozíciója igencsak ellentmondásossá vált az udvarban, hiszen apja és férje hadban állt egymással. A fonák helyzeten azonban nem igazán volt idő töprengni, hiszen 1814-ben Napóleon kénytelen volt lemondani, és Elba szigetére száműzték, ahova inkább szeretőjét vitte magával, az egykori császárné pedig fiával együtt visszatért Bécsbe. Az események nem igazán rázták meg, hiszen nem igazán kötődött a férjéhez, ahogy Franciaországhoz sem, így inkább megkönnyebbülést jelentett számára, hogy visszatérhet az ismerős közegbe.

Államilag kirendelt szerető

Napóleon bukása után Mária Lujza komoly diplomáciai fejtörést okozott hazájának, hiszen felemás helyzete továbbra is fennállt. Afféle mártírként tekintettek rá, senki sem hitte komolyan, hogy apja ellen fordul és bármit is tesz férje kiszabadítása érdekében. Mégis úgy voltak vele, hogy nem árt az óvatosság, ezért titkosrendőrök figyelték minden lépését. Az egykori császárnénak nem is volt ez ellen semmi kifogása, ugyanolyan csendes közönnyel vette tudomásul, ahogy a házasságát is megélte. Rossz néven vette, ha valaki említést tett Napóleonról vagy Franciaországról, és megszabadult minden tárgyi emléktől, ami házasságára emlékeztethette. Így teltek a napjai csendes egyhangúságban, míg fel nem bukkant a daliás Adam Albert Neipperg gróf, aki pillanatok alatt elcsavarta Mária Lujza fejét. A fáma úgy tartja, hogy nem teljesen önszántából csábította el az egykori császárnét, hanem felsőbb utasításra cselekedett. A ravasz államférfiak, élükön Metternich kancellárral, úgy vélték, hogy semmiképp sem árthat, ha Mária Lujza szerelembe esik, és végleg elfelejti Napóleont és közös gyermeküket is. A terv bevált, ugyanis az elkövetkező években szinte éjjel-nappal együtt voltak. Hogy szerelem volt-e, azt nem tudhatjuk. A gróf részéről semmiképpen, számára egy teljesítendő küldetést jelentett a dolog. Mária Lujza érzéseiről pedig keveset tudunk, könnyen elképzelhető, hogy fellobbant benne valami, de bárhogy is volt, idővel Neipperg nélkülözhetetlenné vált számára. Napóleon halála után csendben összeházasodtak, így hivatalossá tették a kapcsolatukat, melyből összesen négy gyermek született. A kapcsolatnak csak a gróf 1829-es halála vetett véget.

A helyettes

Férje halála után Mária Lujza magányosan élt. Külseje fiatal korában sem volt túl előnyös, ezekben az években azonban rohamosan öregedni kezdett, fogai kihullottak, arcát pattanások lepték el, így szinte mindenki biztos volt benne, hogy hátralévő életét férfi nélkül éli le. Erre azonban rácáfolt: Neipperg gróf feladatait a francia származású Charles-René de Bombelles gróf vette át, és egy idő után nem csak az államügyek területén állt a főhercegnő szolgálatára. Állítólag ezt a viszonyt is Metternich rendezte el, és a rossznyelvek szerint a gróf csak komoly összeg fejében volt hajlandó elvállalni a cseppet sem könnyű megbízást. Bármi volt is az előzmény, a történelem megismételte önmagát: 1834-ben összeházasodtak, így ez a viszony is törvényessé vált, és együtt éltek Mária Lujza 1847-ben bekövetkezett haláláig.