Steiner Kristóf: Szellemi szeretők, filozofikus flörtök

Ilyen "titkos afférja" majd' mindenkinek van. Még annak is, aki maga sosem flörtölne vadidegenekkel, hiszen előbb vagy utóbb egy hozzám hasonló elven működő férfi (vagy nő) a legváratlanabb helyzetben megcirógatja, meglepi, ne adj' Isten megbotránkoztatja egy ártatlan kis flörttel. És még mielőtt bárki ítélkezne a "womanizer"-ek felett, hadd mondjam el: nem hiszem, hogy bármiféle gaztettet követne el az, aki nem szorítkozik egy "típusra", hanem mindenkiben talál valamit, ami kicsit megbizsergeti. Az pedig már gender-filozófiai kérdés - és a világ legvaskosabb kliséje is egyben -, hogy ha egy heteroszexuális bika viselkedik így, az a sármőr rangot kapja meg, ha viszont egy nő vagy egy meleg srác szeret hangot adni tetszésének, az illetőre legjobb esetben azt sütik rá, hogy nagykanállal eszi az életet, rosszabb esetben pedig azt, hogy utcalányként viselkedik. És hogy a férfitársadalom nevében is felszólaljak: Lányok (és asszonylelkű meleg srácok), fogalmatok sincs róla, mennyi erőfeszítésébe kerül egy pasinak, hogy ne ereszkedjen a ciccegő építőmunkás vagy a legendás-hangyás pesti flörtbajnok, Füttyös Gyuri kommunikációs szintjére. A hormonjaink kiabálnak... nekünk pedig csendben kell maradnunk.

Nyár van, párás kánikula, és a város utcáin tíz srácból nyolc olyan, mintha egy fehérneműreklámból lépett volna ki, a maradék kettő pedig még mindig elmegy margarinreklámba. Nem csoda, hogy amikor egy verőfényes nyári délutánon az Alenby úton sétálgatva szembejött velem egy harmincöt körüli, tündéri szépségű nő, az orrára pöttyözöt pici szeplők szinte erőnek erejével rántottak utána. Szaporára fogtam a lépteimet, megelőztem, majd a következő sarkon eltévedt turistát játszva megfordultam, hogy megszólíthassam: "Bocsáss meg, melyik a Gruzenberg utca?" Majd hagyom, hogy mosolyogva, kapkodva a levegőt útbaigazítson - még akkor is, ha valójában nem csak hogy tudom, merre kellene mennem, de ráadásul a Gruzenbergben lakom. Amikor pedig egy pohár vörösborral többet iszom annál, mint amennyi még képes fékezni a flört-gépezetet, már a puszta hanglejtésemmel is iszonyúan meg tudom lepni a lányokat - főként mostanság, hogy a borotválkozást szimpla hidegvizes arcmosásra cseréltem két hónapja. "Juj, Kristóf, most olyan... férfias vagy. Biztos vagy benne, hogy meleg vagy?" Csak azt nem tudják, hogy a dolog a kosárlabdázó alkatú pultosfiúval is működött, akit ismerősömként köszöntöttem az első rendelésnél - mondván, hogy annyi közös haverunk van Facebookon. Természetesen a nevét sem tudtam.

Ezek a flörtök persze mindig, minden esetben ártalmatlan "remélem még találkozunk"-kal végződnek... amit bár talán mindketten komolyan gondolunk, azt is tudjuk, hogy sosem valósul meg. Vagy ha igen, az egy egészen más szintű, sokkal mélyebb és bármiféle romantikus vagy erotikus színezettől mentes beszélgetésbe torkollik majd. Mert ez az, amit igazán keresek és akarok. Ha azonban azzal kopogtatok, hogy "helló, milyen könyvet olvastál utoljára, ki a kedvenc festőd, és szerinted mi az élet értelme", nem flört-ficsúrnak, hanem szimplán elmeháborodottnak könyvelnek el. És bár ezt a lehetőséget sem zárhatom ki kategorikusan, a mai társadalmunkban a szexus-motiválta antrék valahogy mégis sokkal sikeresebbek. Szerelmem már van. Az ő helye a szívemben és az ágyamban örök, és ő is tudja, hogy ezek a szellemi-szeretők nem veszélyeztetik a szerelmünket. Ám ahogy a Moulin Rouge-ban is megénekelték: "Ennyi csak, mi tudható: szeretni kell, és szeretve lenni jó." Bár sokan heveny önbizalomhiánynak tudják be egy-egy ártatlan pillarebegtetésemet vagy különösen közvetlenre sikerült bemutatkozásomat, én hiszem, hogy valójában semmi más nem vezérel, mint hogy arról biztosítsam a világ lakóit: mindenkiben van valami izgalmas, szépséges és szexi. Miért ne éreztethetnénk ezt (majd') mindannyiukkal?

Steiner Kristóf Lélekbonbon című könyve szeptemberben jelenik meg.