A becsület útja - Élet a börtön után

Péter úgy nőtt fel, hogy a becsület nem volt érték a környezetében, sőt külön dicséret járt érte, ha letért a helyes útról. Bár családban nőtt fel, magára maradt utcagyerekek sorsa lehet ennyire szívet tépő, embert próbáló, magányos és mégis gazdag.

Péter a börtön poklát is megismerte, ma mégis, aki ismeri őt, cselekedetei mentén becsületes embernek ítéli. Péter ma már pedagógus egy vidéki kisvárosban. Biológiát tanít és a sport szeretetét gyerekeknek. Tizenöt évvel ezelőtt azonban egy év letöltendő szabadságvesztésre ítélték orgazdaság miatt. Története a becsületről szól, arról, hogy a legnehezebb körülmények mellett is le lehet tenni végül a voksot a becsület mellett. És talpra lehet állni.

Bár régóta ismerem, eddig nekem sem nyílt meg, a börtönről nekem sem mesélt, és most, hogy beleegyezett az interjúba, azt is látom, nem készült fel a beszélgetésre. Kérdéseim mélyre szaladnak, horzsolják érzékenységét, sebeket tépnek fel. Sápadt, nehezen találja a szavakat, és nincsenek kész válaszai. Pedig talán nem múlik el nap úgy, hogy ne emlékezzen élete nagy botlására.

Amikor a düh érzése az egyetlen kapocs az édesanyához

"Négyen vagyunk testvérek - kezd bele történetébe -, én vagyok a legkisebb gyerek. Anyám első házasságából a két nagyobb testvér jó tíz évvel idősebb nálam, az édesnővérem kettővel. Valami iszonyatos szegénységben éltünk. Soha nem telt semmire, ha van emlékem a gyerekkorból, az a nélkülözés és a sóvárgás olyan dolgok után, ami nem lehetett az enyém, mert nem vették meg nekem, nem volt rá pénz. De ennél nagyobb volt bennem a sóvárgás a szeretet után, mert a család nemcsak szegény volt, de szeretet sem volt benne soha. Nem volt gyengéd ölelés, meghitt összebújás, nem volt meg az összetartozás cinkos érzése sem. Anyám csak 'nem szeretett', vagy nem tudta kimutatni az érzéseit, apám meg - néha úgy vélem - egyenesen utálta létezésünket. Állatokkal foglalkozott, és mi úgy éreztük, jobban becsüli azokat, mint a gyerekeit. Az állatokat nevelte és babusgatta, minket soha.

Nem törődött velünk se apánk, se anyánk, és mi egy idő után örültünk is ennek a nemtörődömségnek, mert így kevesebb súrlódás volt, ritkábban vettek elő minket, inkább egymást marták. Anyám nem bántott, nem nevelt. Egyetlen simogatására emlékszem. Az megmaradt, hogy ülök a gép előtt, játszom, ő elmegy a hátam mögött, és egy pillanatra megsimogatja a hajamat. Az a simogatás maradt meg belőle és a dühöm iránta. Talán azért őrzöm a dühömet, mert nincs más, ami hozzá kötne."

Apám biztatott: "Törd el valahol!"

"Nem volt semmink, nem voltak játékaink, így hát két választásunk volt, és mi mind a kettővel éltünk. A közeli szeméttelepen guberáltuk mások kidobált dolgait, néha találtunk kerék nélküli kisautót, rongyos, keze-nincs babát. Hazavittük, javítottuk, boldogok voltunk. Máskor loptunk, és amikor hazavittük az elcsórt matchboxot, apánk nem azt mondta, hogy ilyet tilos, hogy soha többé, hogy azonnal vigyük vissza. Apánk megdicsért, anyánk nem szólt semmit.

Hát loptunk játékot, gyümölcsöt, édességet. Mikor mit kívántunk meg, mire volt szükség. Kemény volt a környék, se a szegénységünk, se a lopás nem tűnt ki a környezetből, és azt sem tudtam, lehet másként is élni, amíg sportolni nem kezdtem. Vékonyabb dongájú fiú voltam, mint a többiek, sokat vertek. Apám biztatott: 'Törd el valahol' - vagyis addig és úgy üssek, amíg el nem törik valamije az ellenfelemnek."

Találkozás egy másik értékrenddel

"Én azt gondoltam, inkább technikásabb leszek. Beiratkoztam egy harcművészeti klubba. Hamar kiderült, eszeveszetten tehetséges vagyok. Az edzőim szerettek, versenyekre hordtak. Ők voltak az elsők az életemben, akik mást mutattak. Akkor dicsértek, ha megérdemeltem, és erőfeszítéseimet a siker érzésével jutalmazták. Ha visszagondolok, talán miattuk nem vesztem el végül a süllyesztőben. Azok az emberek miatt, akik akkor, gyerekként hittek bennem és a sport miatt.

Mert persze olyan pedagógusom is volt, aki néhány éve bevallotta, azt hitte, börtöntöltelék lesz belőlem. És nem tudta, nem mondtam el neki, hogy ezt éreztette is velem, pontosan úgy beszélt, úgy bánt velem - az akkor tízéves gyerekkel -, hogy mellette nem is lehetett volna más utam, csak a börtön. Nem szerettem tanulni, de könnyen fogott az agyam, és nagyon kíváncsi gyerek voltam, végül egy akkor szinte névtelen gimibe bekerültem. Anyámék nem támogatták ezt, sőt a felvételi lapomat is eltüntették. Mit akartak helyette? Ma sem tudom, csak a harag és a szomorúság maradt meg bennem, hogy nem akarják a fejlődésemet.

Én mindenesetre bekerültem, és le is érettségiztem. Akkor már a sport mindennapi kenyeremmé vált, megtanultam fegyelmezni magam, célokat tűztem ki magam elé, haladtam előre a sport kínálta úton. Akkor is, ha otthon nem volt mit enni, ha szakadt, rongyos trikóban edzettem.

Jelentkeztem főiskolára, de nem vettek fel. Akkor nagy volt bennem a keserűség, azt gondoltam, talán a szüleimnek igaza van, nem jár nekem a jobb élet. Egy évet vagy kettőt csak úgy voltam. Próbálkoztam ezzel-azzal, jártam ide-oda. Nem találtam a helyem. Csak a sport tartotta bennem a lelket."

Csak sejtéseim voltak, hogy nem tiszta az üzlet

"Aztán anyám megbetegedett, rákos daganatot találtak nála, és tudtuk, nem fog talpra állni. Pénz kellett, rengeteg pénz a gyógyszerekre, és nekem nem volt pénzem. Akkor jött a 'barát', aki látta a helyzetet és persze bekínálta a remek lehetőséget. Nekem azt mondta, egy műszaki boltot kell felszámolni, gyorsan kell a pénz a tulajdonosnak, segítsek eladni néhány tévét. Nyolcat adtam el, nem volt sok a jutalék, de a semminél több, jutott anyámnak a méltóságteljesebb elmúlásra. Nem tartom ártatlannak magam, igenis gyanítottam, hogy nem tiszta a 'bolt', de akkor és ott nem döntöttem volna másként akkor sem, ha nemcsak sejtéseim vannak, hanem kristálytiszta a tudás, hogy az, amit teszek, az bűn. Ma másként döntenék, ott nem akartam másként dönteni. Hibáztam. Nyolc tévét adtam el, kétszázat vallottak rám a 'barátok'. Egy év letöltendő szabadságvesztésre ítéltek."

A börtönben mindenki "ártatlan"

"Ma sem tudom elfelejteni a jelenetet, amikor a rendőrök rám rontottak és a földre tepertek. Ahogy feküdtem, arccal a padlón, kétségbeesetten, rémülten. Én nem tudtam, hogy mikor kell menni, nem kaptam meg a 'behívót', köröztek és végül bilincsben vittek be a börtönbe. Életem legmegalázóbb élménye volt? Talán, de választhatnék mást is. A börtön egy olyan hely, ahol mindennap ér megaláztatás.

Az első nap rettenete is itt van velem, amikor ráébredtem, hogy minden, amiben addig hittem, amiről álmodtam, elveszett. Nem is létezem, embervoltom eltűnt: lélegző, élő adat vagyok csupán. Egy szám, amit a rabruhára varrtak. Ott benn persze mindenki 'ártatlan'. Én tudtam, nem vagyok az, és ez segített, így nem igazságtalan büntetésként éltem meg azt az egy évet, hanem következményként."

Élet a börtönben: egyetlen pillanatra sem lehet leereszteni

"Ha nem voltál, el sem tudod képzelni azt az atmoszférát, a kemény hierarchiát, hogy azonnal megpróbálnak betörni. Kemény srác voltam, megverni, betörni nem tudtak, de kellett verekednem, hogy ne legyek utolsó a sorban. És néha akkor és azért is ütöttem, mert ott benn ez a kommunikáció, jeleztem, ki vagyok, ki hogyan közeledjen felém. De nagyon, iszonyatosan elfáradtam lelkileg a börtönben. Minden nap, a nap huszonnégy órája folyamatos stressz, egyetlen pillanatra sem lehet leereszteni. Napi huszonnégy órán át dübörög az adrenalin a szervezetben, és ez kikészíti az idegrendszert.

Sírtam én is. Sokszor. De nem csak én. Lámpaoltás után, ahogy csendesedett el a folyosó, sorban, egyik cella után a másikban indult a sírás. A nyüszítés, a visszafojtott vagy szabadjára engedett zokogás. Van, aki álmában sírt. Van, aki sírva kiabált, mert enélkül nem lehet végigcsinálni. Aki volt börtönben és azt mondja, soha nem sírt, az vagy hazudik vagy egy pszichopata. Akinek működik a lelke, az sírni fog.

Meg Istent keres. Ó, nagy a kereslet a börtönben Isten, a vallások után. Nagy lesz a hite mindenkinek. Néha meg is marad a hit, más legalább elindul a spiritualitás útján. Én a keleti tanok irányába fordultam, nem véletlenül, az addig már magaménak vallott harcművészet és önvédelmi sportok kínálták ezt az utat nekem."

Szabadulás után

"Egy év nem sok idő, nekem annak tűnt, pedig az akkori barátnőm látogatott, csomagot küldött, tartotta az erőt bennem. Apám, a testvéreim egyszer sem látogattak meg. Haza is a barátnőmhöz mentem, és máig sajnálom, amit utána átélt mellettem. Mert bár őt soha nem bántottam, a börtönben felhalmozódott feszültség és agresszió elviselhetetlenné tett. És az nem úgy van ám, hogy az ember kilép a börtön kapuján és eltölti a szabadság mámorító érzése! Visszük magunkkal a szorongást, a rabság érzését. Én például legalább egy évig úgy pakoltam be a szekrénybe, olyan rendbe, élre hajtva mindent, mintha a következő percben ellenőrzés jönne. Ha rendőrt láttam, évekig görcsbe rándult a gyomrom. Ha a lift hangját meghallottam, kivert a víz, levegő után kapkodtam, pánikoltam. Miért? Mert azt a helyzetet idézte fel, amikor a rendőrök jöttek értem a lifttel."

A visszailleszkedés

"Nem volt nekem sem könnyű, de most már, annyi más történetet ismerve, nekem szinte simán ment. Mert nem fordított mindenki hátat. Maradtak barátaim, akik segíteni akartak. Maradt és lendületet adott a sport is. Mertem jelentkezni újra, és fel is vettek a főiskolára. Tanulhattam, volt hova tartanom. A főiskola mellett dolgoztam is, egy barátom létrehozott egy sportegyesületet és foglalkozhattam végre gyerekekkel. És ráébredtem, hogy nekem ez az utam.

A legszívesebben persze hátrányos helyzetű gyerekek között érzem jól magam, ismerem a nyelvüket, a jelzéseiket, a bennük dúló haragot, keserűséget. Ismerem az álmaikat is, és a tehetetlenség, a jövőtlenség szomorúságát. Tudom, hogyan kell szólni hozzájuk, melyek azok a mondatok, gesztusok, amitől egyszer csak megfordul bennük valami, hinni kezdenek önmagukban és a világban.

Nem tudom, elveszítettem-e a becsületemet, és ha igen, mikor. Az első csokinál, amit elcsórtam egy boltból, amikor eladtam azokat televíziókat vagy a börtön hónapjai alatt? Én azt hiszem, a becsület az nem egy birtokolható 'valami', amit elveszíthetünk. Sokkal inkább egy út, amin járunk, amin néha megbotlunk, de talán mindig van esély a továbbindulásra."