Luke visszatért a halál kapujából

"A baleset pillanatára pontosan emlékszem" - kezdi a történetét Luke. "Az élet néha ironikusan intézi a sorsunkat, ugyanis edzésre, pontosabban lábnapra indultam, és a balesetben csak a lábaim sérültek, méghozzá olyan súlyosan, hogy máig nem regenerálódtam teljesen. Ma már viccesen mondom, hogy ilyen egy kemény lábnap.

Az edzőterem volt az úti célom, egy szép napos délelőttön, 2002. május 10-én. A főútvonalon haladtam a motorommal, mikor az egyik mellékutcából egy terepjáró sofőrje figyelmetlenül rákanyarodott a főútra, ahol éppen én jöttem, így történt a nagy találkozás, nagyjából frontálisan. Érdekes módon - miközben repültem 35 métert - valahogy megszűnt számomra az idő fogalma. Nehéz ezt szavakba öntenem, de talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy megszűnt az idő linearitása és értelmetlenné vált a múlt és jövő fogalma, az egészet éreztem és átláttam egyben. Volt időm gondolkodni a történteken, mintha benyomták volna a 'pause' gombot. Visszatekintve itt kezdődik el egy másik dimenzió, ez lehetett egyfajta halálközeli élmény, vagyis a halál előszobája. Lejátszottam magamban a baleset elkerülésének módját, aztán rájöttem, hogy ezzel már nem érdemes foglalkoznom, mert - furcsa mód - már megtörtént, így áttértem a következő gondolatra, hogy hogyan is kéne földet érnem, mert nem volt rajtam védőruha, csak egy farmer és egy dzseki. Eközben épp fejjel lefelé voltam, nyitott szemmel, és minden részletre tisztán emlékszem. A repülés közben végül arra jutottam, hogy mindenképp lábra kell érkeznem, mert akkor maximum a lábam sérül, ami ugye nem végzetes, szemben egy nyaktöréssel vagy gerincsérüléssel. Érdekes, hogy mennyire tiszta tudattal gondolkoztam és oldottam meg a helyzetet, mert sikerült a lábamra zuhannom. Ekkor tört szét mindkét lábszáram mind a 4 csontja, többszörösen, szilánkosan, továbbá a feszítőinak szakadtak le, és a combom egyik izomfeje, meg még pár elhanyagolható törés és repedés kézen, alkaron, vállon.

A baleset utáni pillanatokban feküdtem az aszfalton. A lelkemben tovább tartott a csend és a béke, halálos nyugalom vett körül. Aztán lassan elhatalmasodott rajtam egy érzés, amit leginkább a 'gondterhes' szóval tudnék jellemezni. Mintha a világ összes lelki gondja az én vállamon lenne. Fizikai fájdalmam akkor még nem volt, csak az a sok szomorúság. Később ezt úgy értelmeztem, hogy az a biztató szeretet érzés a halál és az élet közötti átmenet lehetett. A gondteher érzése a földi jelenlét, a mindennapi gondok, feladatok - karma - hatása volt. Ekkor még nem volt egyértelmű, hogy túlélem a balesetet.

A mentőben végig magamnál voltam, még fölvettem a telefont, a testvérem, Doni hívott, hogy hol kések már, hiszen lábnapunk van - ekkor még nem fájt semmim, valószínűleg az adrenalin dolgozott bennem. Alig mertem megmondani Doninak, hogy nem tudunk ma guggolni, mert kicsit 'lesérültem', és épp a János Kórházba visz a mentő. A kórházi folyosóra még emlékszem, akkor már Doni és a család is ott volt, és láttam a testvérem szemében, ahogy nézett rám, hogy nagy a baj.

A 7 órás műtét után nem sikerült felébreszteniük az orvosoknak, maradtam hát a békés állapotban, a kómában, ami egyébként mesterséges volt, de csak 8 óráig kellett volna tartson - a műtét alatt -, de jöttek a komplikációk. Igaz, csak a lábam sérült, de a vérmérgezés, ARDS, CRUSH szindróma mind nehezítették a helyzetet, az oxigenizálhatóságom napról napra csak romlott, így nem tudtak felébreszteni, ezért 9 napig odaát maradtam. A kómás állapot olyan, mintha a halál egy dimenziójában lettem volna, amikor nincs álom, sem emlék, csak sötétség, vagyis az sincs, mert nincs semmi sem.

A 9-ik napon, pont délben mégis rám mosolygott a Jóisten és iszonyat fájdalomra ébredtem. Nem tudtam semmit, azt hittem, tegnap volt a baleset, nem volt semmi emlékem a 9 kiesett napról és nem is mondták el nekem, hogy mi történt, csak jóval később. Az ébredéskor körülöttem volt egy csomó ember, orvosok, ápolók. Arra nem emlékszem, kivel beszéltem először, mert nem nagyon tudtam beszélni, se mozdulni, csak borzasztó fájdalomban feküdtem mozdulatlanul.

Mikor kicsit jobban lettem, következett pár újabb műtét, aztán a hónapok elteltével megint műtétek, és ez így ment pár évig. Aztán 7 év után már több műtétet nem akart az orvosom, akkorra kialakult, hogy bár nem jött teljesen rendbe a lábam, így is mindent megadott az élet, hogy boldog és elégedett legyek. Majd a jövőben, mikor klónoznak már inakat, izmokat is, akkor lehetséges lesz a teljes regeneráció. Addig is, sérült lábbal élek teljes életet.

A legnehezebb kérdés, amit felteszek magamnak az az, hogy mi volt a legrosszabb ebben az egész történetben. Tudom, hogy minden eseménynek megvolt az oka, hatása és létjogosultsága, így a legfájdalmasabb eseményre sem tudok úgy visszagondolni, hogy 'na, ez volt a legszörnyűbb', mert az olyan lenne, mintha nem tudtam volna elfogadni. Mégis, ha visszagondolok, az a legijesztőbb, hogy 9 napig nem voltam itt, a családom megjárta miattam a poklok poklát. Azt hitték, végleg elveszítenek, mert egy héten keresztül nem volt semmi remény, és csak romlott az állapotom egészen a nyolcadik napig.

A baleset után teljesen új irányt vett az életem, és mindez azért volt, hogy beteljesítsem az életfeladatom, ami a zeneszerzés. Emellett pedig megnyitottam a saját edzőtermem, ami nagy vágyam volt az életemben. A baleset pedig már csak a múltam egy darabja, ami hozzájárult ahhoz, hogy boldog és elégedett ember legyek."