Müller Péter: "Sosem késő - most jött el az ideje!"

Szereted a tengert? Nem a fürdést, az úszást, a folyót és a tavakat - hanem a tengert. Azért szereted, mert végtelen. Határtalan világban lebegsz. Óriási, végtelen és iszonyúan erős. A mélyét nem ismered, még a legtisztább tengernek sem, mert odáig nem látsz le; nem is sejted, milyen titokzatos világ felszínén úszkálsz. Ki tudja, honnan érkezett az a halraj, amelyik a lábadhoz simul. Te a korlátok, határok világában élsz, ő a határtalanban.

Van a tengernek egy napsütéses, nyugodt, szép és szelíd arca... van, amikor játékos és hullámzik... lecsúszhatsz a hullámok hátáról... És van, amikor dühbe gurul és háborog, s ilyenkor veszélyt jelent mindenre és mindenkire, akinek határa van. Elsöpri...

Ha átadod magad a tengernek, olyan, mintha az Istenben lebegnél. Van, aki fél tőle. Van, aki szereti. Van, aki a tengerbe hazamegy, mert ne feledd: születésed előtt, mielőtt a szárazföldre vetődtél volna, mint egy hajótörött, ilyen vízi világ lakója voltál. Pici embrió korodban még kopoltyúcskád is volt.

Vannak népek, akik a tengert nőneműnek érzik. Vannak, akik férfinak. (Il mare, la mer) Én nőnek. És ha valaha tengerpartra jutottam, igyekeztem olyan helyre keveredni, ahol nem látszik a túlsó part. Nincs szemben egy látható sziget. És alkonyatkor látom a fáradtan izzó napot a tenger alá bújni.

Szeretem az alkonyt. Alkonyatkor a napod beérik, s minden, ami értékes benned, édessé és ehetővé válik. Van, aki "későn" szül, "későn" találja meg a párját, "későn" talál magára. Sohase mondd, hogy késő! Hanem azt, hogy eljött az ideje.