Apa nélkül apák napján (is)

Az apák napja Wikipedia-oldala szerint az apaságot és a szülői szerepet ünnepeljük ilyenkor. Most emlékezünk az apákra, a nagyapákra és a többi férfielődre. "Ezen a napon általában ajándékot adnak az apáknak, és ilyenkor a család együtt van" - véli a bejegyzés szerkesztője, ami mind szép és jó, kivéve az olyan családokat, akik nemhogy ezen a hétvégén nincsenek együtt, de talán soha nem is voltak.

Azt persze tudjuk, hogy az apa is ember, már csak az a kérdés, hogy milyen. Mert előfordul, hogy ezek a szülészet folyosóján remegő és tipródó alakok egyszer csak eltűnnek, a gyerek pedig kénytelen átadni őt a felejtés jótékony homályának. Így történt nagyjából az én esetemben is. A videokazetták és a fotók tanúsága szerint nekem mondjuk még volt pár évem (a válás és a teljes felszívódás előtt) játszani az apukámmal, az öcsémnek viszont már ennyi sem jutott.

Mit tapasztal egy négyéves gyerek a válásból?

Egy több mint húsz évvel ezelőtti estén egy irodaszerűségben ültem anyával. Most már tudom, hogy egy ügyvédi iroda volt, de én csak arra emlékszem, hogy odakint már besötétedett, a szobában pedig minden bútor és ablakkeret kék volt. Később anya azt mondta, hogy apa nem hozhat már el többet az oviból. Apa egyszer kiabált, hogy eltöri anya lábát. Én sírtam, mert féltem. Aztán egyszer mégiscsak elengedtek az óvodából apával, és elmentünk a vidámparkba. Félve ugrottam le a mozgó ringlispílről, mert nem láttam sehol a tömegben. Üvöltve rohangáltam, mígnem egy Üvegtigris típusú lakókocsinak dőlve megtaláltam.

Hol van apu?

Nagyjából egy évtizeddel később mesélték csak el, hogy a válás után többször is kérdezgettem, hol van apu. Anya próbálta rávenni, hogy legalább karácsonykor jöjjön el hozzánk, de az volt a válasz, hogy csak az ajándékot akarjuk lehúzni róla. Így persze nem is jött el. Aztán egy idő után már nyilván nem kérdezgettem.

És hogy hol volt tulajdonképpen? Mindvégig a közelünkben. Vagy az egykori közös lakásban, vagy csak valahol a fővárosban, vagy éppen abban a községben, ahol a nagyszüleim is laktak, és ahol szintén nem lett volna nehéz megtalálni. Legalábbis, ha meg akart volna...

Mikor van szükség egy apára?

Sokáig úgy gondoltam, anyukám olyan tökéletesen menedzselte a válást, hogy én egész biztosan nem sérültem semmiben. Az persze feltűnt, hogy én vagyok az utolsó gyerek a suliban, mert értem csak anyu tudott jönni, míg a többi családnál felváltva érkeztek a szülők az osztálytársaimért. Tudtam azt is, miért van nekünk jóval kevesebb pénzünk, mint másoknak, de legalább örültem, mert az egyedülálló szülő gyermeke címszó alatt bezsebelhettük a tankönyvtámogatást általánosban.

A középiskolában leginkább a szívet tépő szakítások után hiányoltam az apát az életemből. Azon agyaltam, milyen jó lett volna, ha valaki azt mondja, hogy még túl fiatal vagyok ehhez, és nem találkozhatok azzal a sráccal. Az érettségiig aztán több tinikapcsolaton is túl voltam, de a férfiakról semmit sem tudtam. És talán nem tudok a mai napig sem...

Lehet így valaha normális kapcsolatom?

Nálam a család kizárólag az anya és a gyerek (vagy a gyerekek). Így tökéletesen megtanultam azt is, hogy egy nő csakis magának szül. Akkor is, ha a biológiai apa tördeli a kezeit a váróban a szülésnél, és akkor is, ha nem. A tökéletes családmodell megértéséhez hiányzik nekem, hogy sosem láttam magam előtt a szüleimet együtt. Amikor megölelik, megcsókolják egymást, ahogy együtt oldják meg a problémákat, vagy épp, hogy közösen nyaralunk. Vagyis azt, ahogy egy nő (egy anya) egy férfi (egy apa) mellett viselkedik.

Fiatal felnőttként azt érzem, egyedül kell megoldanom és elérnem mindent, amit az életben szeretnék. És ebbe a gyermek is beletartozik. Egyszerűen nem várok semmit a férfiaktól, és tudom, hogy soha nem fogom megengedni magamnak, hogy valaki másra támaszkodjak. Mert amikor majd úgy dönt, hogy továbbáll, nekem is tovább kell állnom, és a gyerekemnek is, és nem torpanhatok meg, ahogy az én anyukám sem rekedhetett meg. Vagy ha igen, akkor mesterien titkolta azért, hogy belőlem egyszer normális ember lehessen.