Beszédképtelenség, bénulás; ilyen átélni 27 évesen a szélütést

Olvasónk története

Valami furcsa érzés kerített a hatalmába, boldogság, egyfajta pillanatnyi eufória. Majd hirtelen, mintha egy idegen ért volna hozzám, odanéztem és láttam, hogy az bizony a jobb kezem. Képtelen voltam mozgatni és teljesen érzéketlenné vált. Amikor a combomhoz ért, undort éreztem, mintha nem is hozzám tartozna.

Nagyon megijedt, felültetett és hívta a mentőket. Én közben nem értettem, hogy mi történik velem, de ekkor még nem féltem. A boldogság érzése már elszállt ugyan, de az elvarázsoltság megmaradt. Pár perc telt el így, és már a jobb lábamat se éreztem. Mindeközben a 8 hónapos gyermekem a másik szobában aludt. Mint később megtudtam, férjem pánikszerűen hívogatta a közelben lakó barátokat, hiszen nem hagyhatta egyedül otthon a lányunkat – értelemszerűen ő is velem akart jönni a kórházba. A mentők 20 perc után értek ki, kaptam infúziót, hallottam, hogy kérdezgetik a férjemet;

Az egész olyan volt, mintha csak egy filmet néznék, mintha nem is velem történne meg. Becsatoltak egy székbe, majd levittek az emeletről, és felfektettek a hordágyra. Közben megérkezett az egyik barátunk, így férjem be tudott ülni mellém a mentőbe.

A kórházba érve a sürgősségire vittek. Egy doktornő képeket mutatott és kérte, hogy mondjam el, mit látok rajtuk. Magamban szépen fel is soroltam, hogy gyerekek labdáznak, ott egy ház, ez kutya, de ismét csak azt a hörgő hangot hallottam vissza.

Itt ismét kérdezgették a férjemet, mondták, hogy otthon vagyok egyedül a gyerekkel, biztos depressziós lettem és drogozni vagy inni kezdtem, teljesen elképzelhető, hogy ezt titokban csináltam. Szegény továbbra is hajtogatta, hogy nem, nem. Este is csak kölyökpezsgőt ittunk. Szörnyen frusztráló volt, hogy nem tudtam kommunikálni, csak tehetetlenül, kiszolgáltatottan feküdtem az asztalon.

Áttoltak az udvaron - emlékszem, hogy nagyon hideg volt -, be egy vizsgálóba, és itt filmszakadás. A férjem és az ápolónők elmondásából tudom, hogy a CT-ben annyira remegtem - szinte már görcsösen dobáltam magam -, hogy két ápolónak kellett lefogni, de a felvétel így sem lett teljesen tiszta. Mikor felvittek a neurológia megfigyelő szobájába, a doktornő a férjem elé állt;

A választás súlya mélyen ránehezedett, de szinte egyből rávágta, hogy adják be nekem azt a szert. 1-2 óra telt el feszült várakozással, miközben ő végig azon gondolkodott, hogy mi van, ha rossz döntést hozott, mi lesz, ha nem épülök fel...?

A két nővérke egyből odajött hozzám, eloldoztak és mondták, hogy szólnak a férjemnek. A kezemet már képes voltam megmozdítani és a beszéd is ment, bár kissé szaggatva. Amikor belépett a kórterem ajtaján, úgy elkezdett bőgni, mint egy kisgyerek. Leült mellém, megfogta a kezemet és annyit mondott;

Kora délután már felállhattam, és bicegtem ugyan, de egyedül kimehettem a mosdóba. Másnap reggelre annyira jól voltam, hogy kicsit se éreztem jogosnak a betegstátuszomat. A lányomat mindennap behozta a férjem, mivel azonban az osztályra gyereket nem lehetett bevinni, így mindig a kórház büféjében ejtettük meg a fél órás találkozókat.

Ilyen rövid időn belül, szinte nulla „veszteséggel”, embert még nem láttak felépülni egy stroke után. Ilyenkor magamban mindig csak annyit feleltem;

Jó pár hétnek el kellett telnie, mire felfogtam, hogy mekkora szerencsém volt! Lényegében csupán a kézírásom vált rettentő olvashatatlanná, valamint az agyam bal oldalán halt el egy pár centis rész, de a funkcióit átvették más területek. Az ok azonban még nem volt meg – hisz a dohányzás és a fogamzásgátló szedése nem indokolná ezt ilyen fiatalon, akármennyire is növelik a vérrögképződés kockázatát.

A szívem volt a ludas

Több vizsgálatra is el kellett mennem, az egyik a szívultrahang volt. Itt a doktor úr fényt derített a legvalószínűbb katalizátorra: egy lyukra a szívemben. Ez velem született, és csoda, hogy csak most okozott panaszt. Ami így azért nem teljesen igaz; az ezt megelőző években, kétszer is könnyfacsaró fájdalmat éreztem a szívem tájékán, de mire orvoshoz kerültem, már elmúlt és senki se küldött el további vizsgálatokra. Pedig a lyuk már akkor is ott volt!

Úgy érzem, rettentő szerencsés vagyok. Történhetett volna ez a várandóságom alatt, vagy akkor, amikor egyedül vagyok otthon a kicsivel. Az őrangyalom nagyon vigyázhat rám.