Akik hirtelen más kiejtéssel kezdenek el beszélni - Ilyen betegség az idegen akcentus szindróma

A világ egyik legfurcsább betegsége, egészen pontosan tünetegyüttese az idegen akcentus szindróma: az ebben szenvedők egyik pillanatról a másikra, jellemzően valamilyen trauma következtében elkezdenek teljesen másként beszélni. Ugyanúgy az anyanyelvükön, de idegen kiejtéssel, mintha egy külföldi bújt volna a bőrükbe. Ráadásul legtöbbször elég jól beazonosítható az is, milyen konkrét akcentus lesz a sajátjuk – miközben ezek a páciensek a legtöbb esetben soha nem jártak a világ azon tájékain, aminek a nyelvi sajátosságait átvették, tehát nem lehet arról szó, hogy valahogyan megtanulták korábban a kiejtést.

Feljegyeztek olyan eseteket, amikor egy fejsérülés után egy norvég nő német akcentussal kezdett el beszélni, egy amerikai páciens pedig a félresikerült csontkovács-kezelés után oroszos kiejtéssel beszélte az angolt. A jelenséget vizsgáló tudósok azt is megfigyelték, milyen típusú akcentusváltozások a leggyakoribban: a brit betegek esetében a francia, a skót és a holland, a japán páciensek részéről pedig a koreai kiejtés bukkant fel leginkább a semmiből. Persze a „leggyakoribb" kifejezés jelen esetben erősen félrevezető, mert eleve egy nagyon ritka jelenségről van szó – alig több mint 60 esetet diagnosztizáltak eddig.

Ebben az is szerepet játszik, hogy csupán 1907-ből származik az első feljegyzés egy ilyen esetről, amikor egy párizsi férfi a szélütése után elkezdett elzászi akcentussal beszélni. A 2. világháborúban egy Astrid nevű norvég nőt talált fejen úgy egy bombarepesz, hogy németesen kezdett el beszélni – ebből pedig számos kellemetlen élménye származott, hiszen a hazáját ekkoriban épp megszállva tartotta a náci Németország. Astrid a sérülése után két évvel találkozott Georg Herman Monrad-Kohn neurológussal, aki elkezdte vizsgálni a nőt, és az állapotát diszprodóziának nevezte el. A latin kifejezés azt a tünetegyüttest sűríti magába, melynek során a beszéd hangtani elemei, dallama, intonációja, a hangsúlyai tartósan megváltoznak a korábbi állapothoz képest. Ugyanennek a jelenségnek a leírására 1982-ben alkotta aztán meg Harry Whitaker az idegen akcentus szindróma kifejezést, és ez terjedt el aztán világszerte.

De ez az elnevezés valójában félrevezető. Orvosi értelemben ugyanis csupán arról van szó, hogy a betegek különféle külső traumák (agyvérzés, autóbaleset stb.) hatására olyan sérülést szenvednek, melynek során a hangképzésért felelős agyrészek károsodnak. Emiatt szisztematikus változás következik be adott beszédbeli elemek kiejtésénél, megváltozik a hangok hossza, a hangzók zengése, a beszéd ritmusa. Egy beszédképzési zavar, ún. motoros afázia egyik speciális esete ez a tünetegyüttes, és valójában nem idegen akcentussal kezdenek el beszélni a páciensek, csak másképp. Ez a másképp viszont a legtöbb esetben azonosítható a környezetük számára valamilyen akcentussal – hisz az akcentusok jellemzője épp az, hogy a hangok hosszában, a hangzók zengésében, a beszéd ritmusában stb. térnek el egymástól egy adott nyelv beszélői között.

Az idegen akcentus szindrómától szenvedők tehát valójában nem idegen akcentussal beszélnek, csak úgy hangzik a beszédük. Ez persze ettől még rengeteg negatív következménnyel járhat a számukra, hiszen sok esetben egy adott kiejtés rendkívül fontos meghatározója egy közösséghez tartozásnak. Ráadásul az idegen akcentus szindrómára jelenleg nem létezik hatásos kezelési gyógymód. A páciensek jó esetben maguktól nyerik vissza az eredeti kiejtésüket – feljegyeztek már olyan eseteket is, amikor ez néhány órán belül bekövetkezett, de a legtöbbször hosszú évek folyamata, és az kell hozzá, hogy az agy egészséges részei fokozatosan átvegyék a sérült területek funkcióit.